Fallen Angel- Magyarázat :)

Halihó,

Nem, nem tűntem el, annak ellenére,hogy régen írtam már ide. Az ok,hogy válságban vagyok :D Mármint alkotóilag. Tudjátok, jövőhét szombaton ballagás, aztán meg érettségi hétfőtől és most egy kicsit túl vagyok terhelve, de ígérem,hogy hozni fogom az új részt, merthogy lesz! :D Addig is kitartást mindenkinek akinek még több mint egy hónap van a suliból és sok sikert az érettségizőknek! Megcsináljuk! :)))))

Fallen Angel- Huszonegyedik rész

Sziasztok,

nem igazán akarok magyarázkodni,vagy kifogásokat keresni,hogy miért nem volt rész eddig. Igyekszem pótolni. Köszönöm a komit és itt is egy rész :)

Huszonegyedik rész -  Túlerő 1/2

- Nem sebesültél meg? – Nézett végig rajtam Carlisle aggódva és elmosolyodtam. Bevackoltam magam a hintaszékembe és onnan néztem rájuk. Ez a kis család annyira tökéletesnek és különlegesnek tűnt. Ahogy így vérszomjtól küzdve megélnek egymás mellett és úgy tekintenek magukra,mintha egy szétszakíthatatlan kötelék lenne köztük. Amiért mindig meg fogják védeni a másikat bármi is történik, és azt hiszem azért ez a nagy aggódás mert úgy hiszik most,hogy Edwardal vagyok én is hozzájuk tartozom. De akárhogy nézzük ez lehetetlen. Tényleg lehetetlen.

- Nem vettem észre – ráztam meg lassan a fejem majd én is végignéztem magamon és igazán…épnek tűntem. Aztán belekezdtem a vizes hajam kifésülésébe, de Alice elvette a fésűt és ő fojtatta. Elmosolyodtam és zokszó nélkül hagytam.

- Szóval mi a haditerv?

Csend. Komolyan azt hiszik,hogy a mai akcióm után bármiféle haditervbe kezdek?

- Nem tudom…azt hiszem valahogy le kéne nyugodnom…

- Hogy értve?

- Nos itt van Max is – a jelenlévők elhallgattak – és most,hogy nos…feltöltődtem egy kicsit túl vagyok pörögve. Úgy értem jelen pillanatban elég sok vámpírt érzek rajtatok kívül. Érzem mire gondolnak, mire vadásznak, milyen kepeségekkel bírnak. Az ereimben pedig tombol az a vágy,hogy megöljem őket, a fejem pedig erre gyárt terveket a tüdőm pedig minden levegővétellel cselekvésre akar késztetni. Jelen pillanatban aludni sem vagyok képes…

- Nem tudsz aludni? – Hülledt el Edward mire elmosolyodtam és megráztam a fejem.

- Ha valaki természetfeletti erővel bír, vagy önmaga természetfeletti az rossz Edward. Így büntet a természet…

- De hiszen te angyal vagy! – Méltatlankodott Esme

- De ember is! Nem tartozik ide az „ angyal” felem és bármit megadnék,hogy megszabaduljak tőle…akármit!

- Nem szeretnél vámpírokra vadászni míg világ a világ? – Nézett rám pár perc csend után elmerengve Edward és én nagyon lassan de egy percet se hezitálva megráztam a fejem.

- Soha nem akartam az lenni Edward ez inkább átok mind áldás…

- Átok? – Horkant fel Rosalie – bármikor szívesen cserélnék veled! A vámpír lét átok.

Értetlenül néztem rá, eddig azt hittem mindenki szabad akaratából vált vámpírrá és,hogy boldogak az életükkel. De Rosalie hangjából sütött a gyűlölet és ahogy végignéztem a többiek arcán mindenkinek főleg Edwardén ott volt egy szomorú és együttőrző kifejezés. Pár percig néma csend állt be a beszélgetésünkbe, de amilyen hamar jött olyan gyorsan ment is. Carlisle felállt és komolyan nézett rám.

- Meg kell állítanod Williamet! Azt hiszem van hozzá elég erőd…

- De ha gondolod le is tesztelhetjük – húzta ki magát vigyorogva Emmett és a többiek is elmosolyodtak.

- William felettem áll, akkor sem lenen hozzá elég erőm ha egy csapat újszülött vámpírt gyilkolnék le… - pattantam fel idegesen és járkálni kezdtem a szobámba fel alá. A fejem iszonyatos sebességgel „zakatolt” egyig gondolat jött a másik után és ahogy jöttek úgy el is vetettem őket. Nem volt időm gondolkodni, nem volt időm semmire. William el fog jönni értem, csak azt nem értem mi a baja.

- Talán ha beszélnék a tanáccsal – álltam meg egy percre – de az két napba beletelik, de nincs más választásom. Azt hiszem.

- Veled megyek! – Pattant fel a helyéről Edward és közelebb lépett hozzám majd megfogta a kezem – veled mehetek?

Bólintottam és a többiekre néztem.

- Vigyázzatok magatokra!- Állt fel Carlisle is az ágyamról és megölelt minket gyorsan. Majd sorban mindenki.

- Azonnal indulnunk kell!

- Apád nemrég aludt el...ha véletlen egy kicsi kis zajt csapunk amikor a lépcsőn leosonunk – kezdett volna bele Edward de én már rég az ablaknál termettem. – Mégis mire készülsz? – Vonta fel a szemöldökét.

- Mégis minek nézed? – Mosolyodtam el és egy gyors csókot nyomtam ajkaira – kövess ha mersz – azzal már ugrottam is. Tudtam,hogy nem eshet bajom,hiszen ugrottam már ennél jóval magasabbról és érkeztem kevésbé puhára. De jelenleg abban is biztos voltam,hogy Edward nem hagyja,hogy bajom essen és így is lett. Nevetve kapott az ölébe még mielőtt földet értem volna.

- Csalás…

- Egy úriember soha nem csal…szándékosan persze! – mosolyodott el majd letett a földre- kinek a kocsijával megyünk?

- Mivel az enyém le van, nullázva ezért gondolom a tieddel!

Bólintott és megindult a kocsija felé. Alig tűnt el a ház előtt amikor éreztem,hogy William mögöttem áll.

- Te soha nem fogsz leállni? – Tudakoltam hátra se fordulva és elindultam Edward után.

- És te soha nem tanulsz? – Került elém és mélyen a szemeimbe nézett – elismerem néha hibázok, olykor pedig túlzásokba esek.

- Ugyan William mire gondolsz? Túlzásokba te? Elvégre megöltél egy angyalt! – Tettem a vállára a kezem és játszottam a megértő báránykát.

- Ő soha nem volt angyal…

Azt hiszem pontosan itt vesztettem el a türelmemet és repült William a kerítésen túl a fák közé. Nem érdekelt ha apa felébred, az se érdekelt ha a világ felébred. Ugyanis csak egy cél lebegett a szemem előtt ,hogy ezt a férget elpusztítsam. Lehetőleg minnél hamarabb.

- Valahogy azt érzem valaki végre önmagához méltóan viselkedett és megölt pár vámpírt – törölte le a vért az álláról – de ez még korántsem lesz elég ahhoz,hogy fájdalmat okozz nekem!

- Arra nem fogadnék a helyedbe – állt mellém Emmett és szépen sorban a többiek.

Fallen Angel- Huszadik rész

Sziasztok :D

Remélem mindenki bent van a jó melegben és velem együtt reménykedik,hogy a hatalmas hó miatt és szél miatt lesz egy pár nap tanítási szünet :D Köszönöm a komikat és elnézést a késésért. Itt a várva várt rész.

Huszadik rész - Semmit nem ért

Éreztem ahogy tombol az adrenalin az ereimben, ahogy a gondolatok egymás után cikáznak át a fejemben, egymás után, nem maradva sokáig. Egyet kivéve. Ez pedig William volt. Akivel, valami nagyon nem volt rendbe. A fajtámnak rengeteg szabálya van, de egy mindenek fellett áll. Ha megöltél valakit a tieid közül, elveszik az erődet. Amivel egyúttal halálra is ítélnek,hiszen a világon kitudja hány olyan vámpír rohangál akitől elvettél már valakit. A párját, a teremtőjét, az anyját. Soha sem tudhatod kivel számolsz le épp, hogy az a vámpír akit megölsz kiket hagy hátra. Így ha elvesztenéd az erődet és védtelen maradnál az lenne a legnagyobb büntetés amit kaphatnál. Legalábbis elviekben. Ugyanis abban biztos voltam,hogy addig nem nyugszom amíg tudom,hogy William életben van. De ahhoz,hogy most bármit is tenni tudjak ellene, először is szükségem volt arra,hogy összeszedjem magam. Ami kezdetnek elég nagy feladat. Próbáltam összpontosítani. Megtalálni hol vannak most vámpírok. De nem ment. Még erre is képtelen vagyok. Nevetséges…

Eric úgy tűnt el ahogy jött. Nem találtam őt. Bár ez várható volt. Eric mindig lelépett ha komolyabb feladat várt rá. Miért ne lépett volna le akkor amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá?  Egy szűk kisutcába kanyarodtam a motorommal, amikor meghallottam, amit már rég kerestem. Egy kétségbeesett könyörgés hangját. Egy nő suttogott rémülten, de nem halottam,hogy bárki olyannak könyörögne az életéért, akinek vert volna a szíve.  A tippem bejött.

- Messziről érződik a bűzöd, mocskos vámpír – szólaltam meg miközben leugrottam a motorról. A belépő hatásos volt egyből szembe találtam magam egy vörös szempárral. Először csak kíváncsian nézett rám, nehezen eresztve áldozatát de aztán már előttem is termett. Alig öt centire volt tőlem. Fejét oldalra döntötte, és lerítt róla,hogy Ő nem az a művelt vegetáriánus fajta vámpír, mint Cullenék. Vad volt, koszos és rémisztő a tökéletes mozdulatlanságával és vörös szemeivel.

- Csak nem egy angyalba botlottam bele? – Lepődött meg egy pillanatra és még közelebb hajolt hozzám – tudod,most nagyon ráfáztál…ugyanis már hetek óta egy magadfajta elfogyasztására készültem.

- Mintha csak az én nevembe beszélnél kedves…

- Rowel…egyenesen a tizenötödik századi Angliából, szolgálatodra – suttogta kéjesen azzal felemelte kezemet majd egy csókot lehelt rá és mélyen magába szívta az illatomat. Szinte üdvözölten hajolt fel.

- Nos akkor azt hiszem itt az idő,hogy végre nyugovóra térj kedves Rowel, gondolom hiányoznak már a családtagjaid!

- Nem, nem egészen…tudod azt hiszem meglesznek még egy ideig nélkülem – fogta két ujja közé egy hajtincsemet – kedves…

- Isabella… - mondtam tompán majd elengedtem magam. Éreztem ahogy kirobban belőlem minden haragom, dühöm és erőm. Rowel pedig eszeveszett tempóba repült hátrább,egyenesen a falnak csapódott és hatalmasat koppant. De úgy tűnt meg se kottyant neki. Gyorsan felpattant és úgy tűnt élvezi a játékot. Azt a játékot amire az életemet tettem fel.

- Ennél azért többre lesz szükséged! – Porolta le magát majd megiramodott felém és szinte egy ugrással előttem termett. Éreztem, ahogy vasmarka közé fogja derekamat és azt is ahogy a vállam egy hatalmasat rándul miközben tehetetlenül zuhanok a levegőben. De nem hagyhattam,hogy Ő nyerjen. Már csak Max miatt is. Nem győzhet le semmilyen vámpír, soha többet. Senki. Összeszedtem minden erőmet ami még mindig bennem tombolt és könnyebb és gyorsabb volt mint hittem. Rowel még nevetett amikor én már felé tartottam. A hátára ugrottam és szerintem úgy hogy észre sem vette,hogy mit csinálok, letéptem a fejét.  Remegett minden porcikám amikor begyújtottam a testét és végignéztem ahogy elég. Ziháltam, alig kaptam levegőt és mégis éreztem,ahogy az erő úgy terjeng az egész testemben mint valami megalíthatatlan vírus. Égetett és ösztönzött. Ennyi nem volt elég. Több kellett és még több.

*

Már hajnalodott. Nyolc vérszomjas vámpír. Ennyi volt a termés és pár seb és talán egy törés és egy ficam. Úgyhogy még egész jó vagyok. De még ezeket sem éreztem,mivel annyi erőm volt,hogy azonnal meggyógyultam. Hazafele tartottam és nagyon-nagyon jól éreztem magam a történtek ellenére. Semmi bűntudat, csak egyetlen cél. Mégpedig William halála. Ennyi lebegett a szemem előtt és semmi több. Sokan megbámultak, mert bár én magam meggyógyultam de a ruháim nos.. nem épp voltak tökéletes állapotban, sőt elég piszkos is vagyok. Ami azt illeti nagyon piszkos… De nem érdekelt. A motor sebességéből ítélve aligha láthattak belőlem egy elmosódó sziluetten kívül.  Boldog voltam, pedig semmi okom nem volt rá. Az elmúlt két napom teljes katasztrófa volt és még véletlenül sem láttam a kiutat. De hát ez a nagy helyzet se több se kevesebb. Már az utcánk elején leállítottam a motort és hazatoltam,hogy apa még véletlen se ébredjen fel. Nem hiányzott hogy kíváncsiskodó kérdéseket tegyen fel, bár jelenlegi állapotomból ítélve,még azt is megoldottam volna,hogy semmire ne emlékezzen. Elvigyorodtam. Nem igazán tudom elmondani, hogy is érzem most magam… feltöltődve? Beteljesedve?

Talán.

Egy egyszerű ugrással felkapaszkodtam az ablakom alatti fára majd olyan hangtalanul ugrottam be a szobámba hogy még a arany vámpírszemek is meglepődve néztek rám.

- Aggódtunk miattad! – Adott magyarázatott Alice a kérdő tekintetemre, mire meghúztam a vállam.

- Felesleges volt!

- Hát azt látom – bökött röhögve Emett a ruhámra mire elhúztam a számat és tiszta ruha után kezdtem kutatni a szekrényemben.

- Sikerrel jártál? – Tudakolta pár perc csend után Carlisle és én bólogatva fordultam hozzá .

- Most tényleg azt kérdezi,hogy sikerült-e megölnöm párat a fajtájából?

Zavartan bólintott. Én pedig egy sóhaj kíséretében a fürdő felé vettem az irányt. Nagyon jól esett a meleg víz a bőrömnek és egy pillanatra tényleg azt hittem,hogy így rendben lesz. De tudtam,hogy saját magamnak hazudok. Ez pedig undorító. Fáradtan botorkáltam el a mosdókagylóhoz és émelyegve fogtam meg a peremét mert eszembe jutott Max és a mai nap. Mintha egy év telt volna el…nem pedig alig pár óra. A fürdőkád peremére ültem,miután magam köré csavartam egy törölközőt és éreztem,hogy eltörik a mécses. Nem volt erőm tovább visszatartani. Elmondhatatlan és kiolthatatlan zokogásba kezdtem. Hiába éreztem,ahogy az erő fortyog az ereimbe, legbelül egy gyönge kis ember voltam, semmi több. Kopogtattak az ajtón. Tudtam ki az.

- Bella? – Kérdezte óvatosan Edward mire felsóhajtottam.

- Gyere be…

Belépett az ajtón és azt hiszem én még tettetni sem akartam azt,hogy jól vagyok. Mert nem voltam jól. A könnyeim megállíthatatlanul törtek a felszínre, és úgy éreztem nem is vagyok egész. Ismered azt az érzést amikor valami rossz után olyan mintha összetörtél volna? És te mégis úgy teszel,hogy nem igaz. Hogy jól vagy. Minden reggel összeszeded a darabjaidat és mosolyt kényszerítesz az arcodra és elhatározod,hogy minden „hogy vagy” kérdésre azt mondod: kösz jól. Aztán hazaérsz leveszed a kabátod és vele együtt elhagyod az egyik testrészedet, majd mire befekszel az ágyban csak a szíved maradt,de mihelyt lehunyod a szemed az is kettétörik. Így álmodban is csak a fájdalom maradt. Én ezt érzem most. Úgy érzem,ez fog következni és semmilyen vámpír halál nem fog ezen segíteni.

Ezt pedig Edward is tudta, ő is érezte. Nem mondott semmit csak leült mellém és átkarolt. Átkarolt és erősen tartott és  hiába a jéghideg érintése,nagyon hálás voltam neki ezért. El sem tudom mondani mennyire. Én pedig csak ott ültem és sírtam, miközben egy vámpír karolt ált és ez jelentett most mindent. Átöleltem és úgy éreztem…van remény…azt éreztem a világ bármennyire is őrült,még nem bukott el…amíg hiszünk benne,amíg szeretünk. Én pedig szerettem. Leírhatatlanul szerettem Edwardot,és nem érdekelt,hogy nem kellene így lennie. Elegem volt abból,hogy mások mondják meg hogy érezzek. Tudom hol a helyem, és mi a dolgom. Most pedig az volt a legfontosabb,hogy érezzem van aki viszont szeret engem…és éreztem.

Fallen Angel- 19.Rész - Amire teremtettek

Sziasztok

Köszönöm a komikat.Itt az új rész, remélem nem szidtok majd nagyon össze :)

19.Rész- Amire teremtettek

Mindig is tudtam,hogy William agyával, nos hogy is mondjam…nincsen minden rendben. Talán gyerekkorában fejre ejtették egyszer-kétszer…esetleg többször? Ki tudja? A lényeg,hogy olyan gondolatok voltak abba az agyafúrt fejében amelyeknek korántsem volt ott a helye. Főképp,hogy az első és legfontosabb dolog ami most az eszébe járt,hogy mihamarabb eltávolosítson engem az útjából. Eric szerint fél tőlem. Ami nos…hát minden szempontból nevetséges. Az a gondolat,hogy egy erőben és tapasztalatban sokkal nagyobb angyal fél tőlem két magyarázatott eredményezett. Az első az lenne,hogy William  tényleg megőrült a másik pedig hasonlóan az elsőhöz  ugyanez.

- Ez teljes képtelenség – ingattam lassan a fejemet miközben Eric kék szemeibe néztem. Még most is olyan hihetetlen elhinnem,hogy itt van pedig már legalább fél órája beszélgetünk. Azaz ő beszél én pedig elképedve hallgatom. – Mégis mi oka lenne félni tőlem? Egy szempillantás alatt kettétörhet ha akar.

- Ezt mindketten tudjuk,hogy nem igaz Isabella! – Mosolyodott el Eric. – Mind a ketten tudjuk,hogy nagyon különleges erő birtokában vagy…

- Ugyanennek az erőnek a birtokában van Ő is, Eric sőt még nagyobb erő birtokában van mint én!

- Az erő nem minden, kicsi lány mikor tanulod már meg? – Állt fel majd felhúzott magával és a szemembe nézett – te magad vagy különleges és ha elhiszed,hogy bármit meg tudsz tenni akkor úgy is lesz.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne- sóhajtottam fel és körbenéztem. Nem egészen értettem Eric miért pont ebben az erdőben…bolyong? Ez a megfelelő kifejezés? Mert nyilvánvalóan nem él már. Ott voltam amikor meghalt.  – Miért vagy itt?

- Már mondtam …- kezdte de közbevágtam.

- Nem úgy értettem – ráztam a fejem – miért pont itt? Hiszen soha sem jártál itt, vagy igen?

- Nem tényleg nem – nevetett – de,mint mondtam mindig veled voltam és mindig követtelek. Az,hogy itt találkoztunk egyedül miattad van. Te hívtál és én itt vagyok – húzta meg a vállát és már épp megpróbáltam volna megölelni, amikor iszonyatos fájdalom hasított a fejembe. A fájdalomtól összecsuklottak a lábaim és zihálva vettem a levegőt úgy mint aki már jó ideje megerőlteti magát de én még csak meg se mozdultam. Forgott a világ és nagyon nehezemre esett Ericre koncentrálni.

- Max – nyögtem térdre görnyedve – Max bajban van.

- Azt hittem már elszakadtál tőle – értetlenkedett Eric miközben felállított bár elég nehezemre ment mivel iszonyatosan szédültem. De meg kellett tennem.

- Mert úgy is van! -  Szóltam ingerülten. Nem lehetett. Nem érezhettem a fájdalmát, hiszen már nem tartozott hozzám egészen…egészen. De úgyanúgy angyal volt mint én. Mi pedig csak akkor érezzük egymás fájdalmát, ha mi magunk okozzuk az a társunknak. Nem volt nehéz elképzelnem Maxet ki bántotta.

- William – Mondtuk egyszerre Ericcel és futásnak eredtem a motorhoz. Amilyen gyorsan csak tudtam és közben imádkoztam. Imádkoztam azért, hogy ne legyen semmi komolyabb baj, hogy Max igazából csak hülyéskedjen. De mindenekelőtt, hogy ez az egész csak egy rémálom legyen és én ébredjek, fel belőle amilyen hamar csak lehet.

- Nem fogok visszatalálni – és éreztem, hogy egyre jobban eluralkodik rajtam a kétségbeesés.

- Majd én vezetlek – állt meg előttem Eric – veled leszek Isabella, csak bízz bennem!

Bólintottam mire Eric elvigyorodott és ugyanazzal a lendülettel el is tűnt.  De tudtam,hogy itt van. Hiszen mindig itt volt…

*

Amikor megláttam,hogy Max élettelenül fekszik és körülötte Dr Cullen próbálja újraéleszteni egy pillanatra megállt bennem az ütő de rájöttem,hogy nincs időm szörnyülködni. Odarohantam és letérdeltem melléjük. Max körül elképesztő nagy vértócsa volt.

- Mennyi vért vesztett? – A hangom elég rémülten csengett, ami azt illeti. Rengeteg volt itt a vér és én nagyon csodáltam Carlisle ellenállását. Hihetetlen volt.

- Túl sokat – pillantott rám egy pillanatra – meg tudod gyógyítani?

- Én… - újból a vérre néztem majd Max hulla fehér arcára.

- Gyerünk Isabella menni fog! – Jött Eric hangja mögülem majd megfogta a kezeimet és Max sebe felé emelte. Mély volt és nagyon csúnya. El sem tudom képzelni,hogy miért tehette ezt vele William. Közveszélyes volt. Éreztem,ahogy átjárt az erő és azt is tudtam,hogy valami nincs rendben. Mert nem történt semmi.

- Bella? – Kérdezte sietve Carlisle miközben Max mellkasát masszírozta. Koncentráltam, ahogy tudtam, és bár a seb begyógyult nem történt semmi. Max szíve nem vert. Nem tért magához. Nem nem nem…. Ez nem lehet.

- Gyerünk – szólongattam miközben már a könnyeimmel küszködtem – Gyerünk Max! Ne játssz velem! Hallod?!

- Bella – szólalt meg pár perc elteltével vagy talán pár pillanattal később a vámpír miközben abbahagyta az újraélesztést.

- Nehogy ki merészelje mondani! – Ziháltam a fogaim közül majd átvettem én azt amit eddig az orvos csinált de már tudtam amit ő is. Egy élettelen testet próbálok visszahozni a halálból. Max már nem élt. Ő már nem fog többet nevetni. Nem fogja érdekelni, hogy mi a gondom-bajom. Ő már egy jobb helyen van. Neki már nem fog fájni semmi. Itt hagyott… egyedül mindennel szemben. Elment és mindent magával vitt ami jó volt ami még érdekelt.

- Max kérlek – sírtam és abbahagytam a próbálkozást. A mellkasára hajtottam fejem és úgy zokogtam tovább. Vigasztalhatatlanul…egyedül.

*

Fejemet az ablaküvegnek támasztva hallgattam az esőcseppek koppanását, amikor a tetőhöz értek. Olyan volt mintha a természet is az én haragomban és fájdalmamban osztozna. Villámok cikáztak az égen és a szél dühöngő óriásként járt kelt a világban. A világban ami most annyira üres volt. Sötét és lehetetlen. Cullenéknál voltam. Nem értem ugyan,hogy miért vagy hogyan kerültem ide. Csak azt tudom,hogy esett és a lelekem a szívem a teljes valóm darabokba hevert. Max hallott. Miattam halt meg. Én helyettem ölte meg William. William. Még a szó hallatán is felrobban a gyűlölet bennem és csak arra vágyok,hogy megöljem őt. Azt akartam,hogy szenvedjen és kínhalált halljon. Úgy éreztem megfolyt a magány, a csend. Az hogy együtt kell éljek azzal,hogy … még kimondani sincs erőm vagy merszem. Lehetetlen. Nem érhet így véget semmi. Tudtam,hogy a bosszú nem fog megoldani semmit, ahogy az se ha most William elé rohanok. De nem tudtam itt ülni és szánalmasan magamat sajnáltatni. Tennem kellett valamit. Még ha öngyilkos küldetés lesz akkor is. Tudtam,hogy William végig ezt akarta. Le akart gyengíteni. Azt akarta,hogy úgy érezzem egyedül maradtam és az,hogy elvesztettem Maxet legyengített. Minden szempontból. Ha le akarok számolni azzal az őrülttel akkor pedig minden erőmre szükségem lesz. Így felkaptam a kabátomat és Max motorjának kulcsait majd levágtattam a lépcsőn.

- Hova mész? – Vonta fel a szemöldökét Alice.

- El – vágtam rá, oda se nézve és már majdnem az ajtóban álltam amikor Edward elém állt. Úgy tűnt nem lesz egyszerű innen kijutnom.

- Nem mehetsz sehova, főleg nem Williamhez ilyen állapotban nem!

- Bella igaza van – fogtam meg a vállam Esme – főztem neked. Enned kell mert teljesen legyengülsz.

- Nem – hangom határozottan csengett mert semmi nem állíthat meg. Nem levesre volt szükségem vagy bármi más ételre – köszönöm, de nem. Állj félre Edward, elég nagy vagyok el tudom dönteni mit fogok csinálni és mit nem. Megnyugtathatlak,hogy nem megyek William elé...egyenlőre.

- Nézd Bella az élet igazságtalan – kezdte volna Carlisle de közbevágtam.

- Igen az mert míg maga lassan több mint 600 éve él addig van akinek alig jutott 17 év. Hát nem igazságtalan?! – Kiáltottam rá magamból kikelve és éreztem,hogy hamarosan sírni fogok – most pedig állj félre Edward vagy esküszöm te leszel az első vámpír akit ma szétszaggatok majd elégetek!

Senki nem szólalt meg. Nem lett volna értelme.

- Elengedlek,ha megmondod mit akarsz tenni! – Próbálkozott újra Edward és én úja a szemébe néztem. De most nem gyengülhettem el. Ezúttal nem.

- Azt amire valójában teremtettek-  löktem félre majd kirohantam az esőbe egészen a motorig és elhajtottam.

Fallen Angel- 18.Rész- Eric

Sziasztok:)

Köszi a komit zsunyola :D Itt az új rész remélem ez is tetszeni fog :) Ha jönne három komi, akkor lehetne egy dupla rész holnap vagy holnapután. Na?

18. Rész - Eric

Nem tudtam hinni a szememnek. Azt hittem a képzeletem csak játszik velem. Nem akartam elhinni, amit láttam. Akit láttam. Sőt ha elhiszem, akkor hatalmas luxust engedek meg magamnak. Akkor minden sebemet felszakítom, ami eddig begyógyult. Könnyek szöktek a szemembe és éreztem ahogy végigfolynak az arcomon. Nem ez nem lehet igaz. Közelebb léptem hozzá és megérintettem az arcát. Éreztem őt. Olyan volt mint amikor utoljára láttam. Arca borostás volt,  fekete haja kócos, kockás inget és farmert viselt.

- Mi az kölyök, úgy nézel ki mint aki kísértet lát…vagy már meg sem ismered a mesteredet? – nézett rám meglepve miközben én még mindig őt bámultam. Lehetetlen volt az egész.

- Eric, te meghaltál…

- Az angyalok nem tudnak meghalni Isabella – nézett rám mosolyogva – el tudnak távozni a földi létből, de nem tudnak meghalni – azzal a fülem mögé tűrt egy kósza hajtincset majd lehajolt a bokámhoz – hát ez nem nézz ki valami jól. De mindjárt segítek rajta – mondta majd rátette a kezét és meggyógyította azt. – Így ni – állt fel újra és a szemembe nézett.

- Te nem lehetsz itt – ráztam a fejem és hátrálni kezdtem – meghaltál! Láttam a saját két szememmel! Megölt téged az a vámpír akivel legutoljára harcoltunk. Hónapokig szenvedtem miattad Eric! Te voltál a mesterem, az életem a mindenem és meghaltál! Ne kínozz kérlek… menj el…kérlek – sírtam neki és úgy éreztem az egész világom összeomlik akár egy hatalmas kártyavár.

- Hiszen én végig itt voltam kölyök – lépett utánam- hát nem megígértem,hogy mindig vigyázni fogok rád?

- Ez az egész egy őrület – léptem hátra egy újabb lépést de megbotlottam egy faágba és kis híján elestem de Eric elkapott.

- Most nem érek rá erre Bells! Fontos dolgokról kell beszélnünk!

- Nem érek rá beszélgetni, tudod William kicsit begolyózott…bár ami azt illeti én mindig tudtam,hogy bolond volt de most még magán is túl tesz. Ma megpróbált másodjára megölni, ilyen van?

- Épp róla kell beszélnünk Bella és nincs sok időm, mert mint már korábban rámutattál ez már – nézett körbe – nem az én világom! Bízol bennem?

Mélyen a szemébe néztem ami ugyanolyan acélkék volt mint amikor utoljára láttam őt. Még mielőtt megölte az a mocsok vámpír, akit bár én utána kivégeztem , semmit nem javított a dolgon. Ugyanúgy fájt mint azelőtt. Így hát  bólintottam…egyébként sem tehettem volna mást.

*

- Meg kell találnod! – Sürgette Edward Max- et miközben a fiú koncentrálni próbált. Ami úgy ,hogy Edward aki ráadásul egy vámpír folyamatosan a nyakában van és percenként sürgeti nem igazán ment neki.

- Próbálnám és még talán menne is ha nem idegesítenél itt folyamatosan! -  Hunyta le újból a szemeit Max és próbált keresni bár tudta,hogy mindhiába, hiszen ő is Bella már nem társak. Angyalok ugyan mind a ketten, de semmi több. Nem fogja megtalálni.

- Hé Max – kiáltott pár perc csend után Edward, és Max biztos volt benne,hogy most nekiront a vámpírnak.

- Mi van már megint!?? – Nyitotta ki a szemeit és meglepődve konstatálta, hogy a vámpírok nincsenek sehol. – Edward?

- Elfogtam őket Max – sétált oda mellé William mire Max felé fordult és látta,hogy a vámpírok megkötözve fekszenek egymás mellett.

- Mégis mi a fene folyik itt William?

- Miről beszélsz? Ezek vámpírok, nekünk pedig az a dolgunk,hogy kiirtsuk őket a föld felszínéről, de úgy látszik Isabella ezt elfelejtette ezért meg kell halnia! – Szólt elszántan és rezzenéstelen hangon William mire Max kisebb köhögés rohamot kapott.

- Mit beszélsz? –  Tudakolta két oktávval magasabb hangon – senkinek nem kell meghalnia! Ezek a vámpírok mások! Állatvérrel táplálkoznak és védik az emberi életet! Nem kaptunk parancsot a megsemmisítésükre!

- A parancs én vagyok Max, azt hittem ez már rég körvonalazódott bennedd! Mondjuk akkor amikor végre megkaphattad a teljes erődet! Tőlem! Isabella Swan képtelen volt elengedni téged, mert gyenge volt, mert félt,hogy te is meghalsz mint a drága mestere Eric!

- Mi a fene ütött beléd William! Képtelenségeket beszélsz és amit tettél Bellával az túl sok volt! Hagyd el a várost,különben – kezdte Max de William egy szempillantás alatt mellette termett és mélyen a szemébe nézett.

- Különben mi lesz Max? Megölsz? Te is a vérszopók pártjára állsz? Én adtam neked erőt, nekem és csak is nekem lehetsz hálás azért amivé lettél! – Mászott  bele a képébe és Max ereiben teljesen meghűlt a vér.  Úgy gondolta William túl ment minden határon.

- Isabella a barátom, a testvérem és a mesterem! Soha nem tudnék neki ártani…

William mély levegőt vett és lassan fújta ki.

- Pedig egy pillanatra azt hittem,hogy te meg én egy oldalon állunk – töprengett suttogva, majd pillanatnyi gondolkodás vagy habozás nélkül Max oldalába szúrt egy hatalmas kést – tévedtem –  nyomta bele teljesen Maxbe a kést aki a fájdalomtól összeesett. William felsóhajtott majd körbenézett és összehúzta magán a kabátot. Átlépte Maxet és elszántan az én keresésemre indult.

Fallen Angel- 17. Rész - Ismerős Idegen

Hali-hali :)

Nahát mekkora itt az élet :D Azért ennyit ne komizzatok mert még a végén teljesen elszállok magamtól.  Viccet félretéve köszönöm a komit zsunyola de azért jól jönne még pár :D  Itt az új rész remélem tetszeni fog, ma még lehet hozok egyett, vagy ha nem akkor holnap mindenképp :D Jó olvasgatást és hagyjatok nyomot magatok után  ha tetszett ha nem :D

17. Rész - Ismerős Idegen

Nem hittem volna,hogy valaha is így fogok érezni valaki iránt. Hogy amikor meglátom pillangók repkednek a gyomromban, egyre hevesebben és hevesebben ver a szívem és nem bírom megállni,hogy a tekintetemmel ne őt keressem. Furcsa… Nagyon furcsa és új nekem ez most. Persze voltam már szerelmes de az nem igazán végződött jól ami azt illeti.

- A fenébe is – motyogtam a tükörképemre meredve , ugyanis ezzel az egyetlen gondolattal sikerült tönkretennem az eddigi boldogságom. Ami úgy tűnik tényleg ennyire törékeny. Kinéztem az ablakon és félve eszméltem rá,hogy ami eddig történt igaz volt. Minden egyes szó. Az hogy William rám támadt, hogy Max most már önálló és, hogy tegnap Edward tényleg megcsókolt…

Szerencsére apa már elment itthonról így nyugodtan kimászhattam a szobámból és reggelizhettem anélkül,hogy apa féltő pillantásaitól elhánytam volna magam. Épp a szokásos epres müzlim kiöntésével foglalkoztam amikor kopogtak.

- Máris megyek – kiáltottam miközben tejet öntöttem a müzlis tálat majd egy kanalat felkapva megindultam az ajtó felé. Nem ért túl meglepetés szerűen a dolog azaz látogató.

- Nahát William – nyitottam ki az ajtót – milyen szarul nézel ma ki, de úgy érzem még nem eléggé. Mit tehetnék ez ügyben?

- Milyen vicces kedvedben vagy ma Isabella – szólalt meg mosolyogva – és köszönöm a bókod csak hasonlókat tudok mondani rólad. Bemehetek?

Azzal már bent is volt. Egészen a nappaliig sétált ahol letelepedett a kanapéra. Undorodva néztem rá.

- Gondolom nem azért jöttél, hogy megkérdezd, hogy vagyok – vigyorogtam és leültem vele szembe és enni kezdtem a reggelimet.

- Hogy tudod megenni azt a borzalmat?

- Hogy tudtad megtámadni a testvéredet?! – tettem le dühösen a tálat, ami hangosan koppant a kis asztalkán.

- Könnyebb volt mind gondolnád – vigyorgott rám negédesen és én tényleg kezdtem kijönni a sodromból. Felálltam és a konyhába mentem, de sajnos William jött utánam. Megnyitottam a csapot, hogy el tudjak mosogatni, de mihelyt nekiálltam éreztem,hogy William keze a derekamra csúszik és éreztem meleg leheletét a nyakamon. Először teljesen meghűlt bennem a vér de aztán nos aztán minden más lett. Szembefordultam vele majd elvigyorodtam.

- Ez lett volna az utolsó dolog amit a helyedbe tettem volna…

- Ugyan Isabella… - kezdte volna de nem tudta befejezni, mert nem engedtem. Iszonyatos dühtől vezérelve hajítottam neki a falnak mire William fájdalmasan felnyögött. De ennyi nem volt elég. Még egyszer és még egyszer megtettem. Hiába küzdött most nem engedtem el. Azonban a következő pillanatban megragadt a nyakamnál fogva és a falnak nyomott. Alig kaptam levegőt, a tüdőm pedig minél jobban könyörgött érte,  forgott az egész világ és hiába kalimpáltam nem tudtam megmozdulni.

- Hát úgy tűnik én nyertem te kis kurva – sziszegte bele az arcomba majd leköpött és ez volt az utolsó csepp a pohárba. A düh mint  valami adrenalin löket tombolt az ereimbe és a fejemben. Összeszedtem minden erőmet és üvöltöttem. William pedig magatehetetlenül iszonyatos robajjal röpült ki az ablakon. Minden egyes porcikámban tombolt a gyűlölet. Mikor kiértem az ajtón,  hogy megadjam a kegyelemdöfést két dolog történt egyszerre… William épp feltápászkodott a földről fejéből ömlött a vér, ugyanakkor egy kocsi és egy motor parkolt le a ház előtt. A motorról Max ugrott le a kocsiból pedig a teljesen Cullen klán. Én pedig? Nos én pedig tekintetemet az üvegszilánkokra emeltem mire azok mint megannyi üveg penge emelkedtek a magasba és William felé fordultak. Elnevettem magam és tudtam senki és semmi nem akadályozhat meg abban,hogy Williammel itt és most végezzek.

- Bella ne ! – Kiáltották egyszerre többen is de engem most ez érdekelt a legkevésbé. És akkor olyan volt mintha lelassult volna az idő mintha megállt volna minden. Az egyik pillanatban még az üvegpengék William felé tartottak de aztán Edward kemény testébe fúródott egy ketté még a többi a magatehetetlenül a földre hullott. William pedig elmenekült, én pedig utána indultam volna ha Edward nem állít meg

- Engedj el – Üvöltöttem magamból kikelve és nem törődve azzal,hogy közeledik felém a nagydarab Emett és Jasper megpróbál lenyugtatni.

- Hagyd elmenni, nem tehetsz ellene semmit egyedül!

- Ohh dehogyis nem ! – Pördültem meg és Max motorja felé indultam meg aki látván,hogy mit akarok gyorsan felült rá.

- Ne állj az utamba – dobtam le a motorról majd felpattantam rá – ez az én dolgom törődj te is a sajátoddal – azzal elhajtottam William után vagy bármi után ami most le tudna nyugtatni. Nem néztem merre tartok, vagy hogy mennyi ideje utazok már. Csak mentem megállíthatatlanul.  Egy erdőn hajtottam át amikor  ismerős hangokra lettem figyelmes. De az lehetetlen volt. Biztos voltam benne,hogy csak képzelődőm. Azonban a következő pillanatba már muszáj volt elhinnem. Próbáltam lefékezni de hiába de túl gyorsan mentem nem volt könnyű, csak reméltem, hogy az „ismeretlen” eláll az út közepéről. De nem tette.  Már csak alig fél méter volt köztünk amikor leugrottam a motorról miközben a fejemet fogtam de még is így nagyon megütöttem magam. Földet érve egy ideig lehunytam a szemem,hogy tudatosítsam magamba,hogy mit is tettem. Felültem és végignéztem magamon,hogy számba vegyem megsérültem-e és ha igen hol. De minden épnek tűnt.

Feltápászkodtam a földről de egyből meg is bántam. A fájdalom a lábamból eredt. Azt hiszem kiment a bokám ami nem igazán túl jó hír jelen esetbe.  De most nem ez volt a legfontosabb dolog. Visszanéztem oda ahol az előbb az a bizonyos valaki állt. De most nem volt ott. Megijedtem. Csak nem ütöttem el… és mi van ha mégis? A fákhoz botorkáltam ahol a motor állt azaz…a földön terült el. Próbáltam felállítani de nem sikerült. Istenem hát még ez is. Mikor beláttam,hogy lehetetlen felállítani ezt a nagy monstrumot akkor megfordultam és kis híján szívrohamot kaptam attól amit…azaz akit láttam.

- Szervusz Isabella – köszönt ismerős mély hangján – hol voltál eddig?  Már nagyon vártalak…

Fallen Angel- 16.Rész- Nem lehetsz szörnyeteg

Sziasztok:)

Hát nem egész pontosan kb. három hetet késtem az ígért résszel. Sajnálom de tényleg. Csak itt volt a szünet és mindig volt valami aztán meg újból suli és jövőhéten félév és végzős év és áhh felelés, írás és hagyd ne soroljam :D De most itt vagyok és itt a rész remélem tetszeni fog, holnap...azaz még ma este jövök eggyel ha összejön...de jövőhéten mindenképpen lesz rész :D

16.Rész- Nem lehetsz szörnyeteg...

A gond csak ott kezdődött, hogy nem volt kocsim. Futni pedig értelmetlen lett volna, főleg hogy nem vagyok éppen erőm teljében.

- Mi lenne, ha előbb gondolkodnál? – Lépett mellém Max ziláltan és nagyokat sóhajtva – tudod ez volt a második leckém. A harmadik pedig csak az, hogy ha valakit úgy tudsz megvédeni, hogy elhagyod, akkor menned kell!

Összepréseltem az ajkaimat.

- Ahogy azt is,hogy nincs személyes kapcsolat! Szerelem pedig végképp nincs köztünk!

- Ez csak egy általad kitalált idióta törvény! Azért,hogy megvédd magad és eddig nem igazán jött össze mivel barátok vagyunk!

- Pontosan! – Kiáltottam rá – csak barátok! Részemről pedig ez így marad, világos?

- Sajnálom – szólalt meg pár perc múlva – részemről nem. Szeretlek Isabella és tiszteletben tartom a döntésedet, tudom kit akarsz és ha te őt akarod akkor én is azt szeretném ha boldog lennél. Ezért elmegyek. Most,hogy vége a kiképzésnek és sikeresen vizsgáztam átkérem magam máshova. Már nem függünk össze.

- Tudom –feleltem keményen –szóval a motoroddal megyünk?

- Inkább majd én elviszlek titeket! – Lépett oda mellénk Edward mire felvontam a szemöldökömet.

- Szerintem inkább ne!

- Szerintem meg jó ötlet! – Lépett közbe Max és elhűlve néztem rá, mégis miről beszél? Jó ötlet egy vámpírt egy olyan helyre vinni ahol mindenki elsődleges küldetésének tekinti azok elpusztítását?

- Figyelj Bella, ezt az egészet én kavartam neked, szóval én is rángatlak ki belőle!

- Arra befizetek! – Nevettem el magát majd Edward Volvoja felé vettem az irányt – akkor jöttök vagy sem? – Fordultam hátra és hátrapillantottam a vállam fölött. Két elképedt arccal találtam szembe magam.

- Mégis mire várunk még? – Tettem csípőmre a kezemet és szembefordultam velük.

- Terv nélkül elindulni?

- Most a tervek izgatnak a legkevésbé! – Horkantam fel.

- És apádnak mit mondunk? Hogy elnyelt a Bermuda háromszög? Vagy,hogy megszöktél a kórházból? És sebtében megmented a világot?!

- Konkrétan ez a terv…

- Isabella ezt még te sem gondolhatod komolyan! – Fogta meg a vállamat Edward és mélyen a szemembe nézett. Istenem azok a szemek. Muszáj ezt csinálnia?

- Legyen ahogy akarjátok- szakadtam el a tekintetétől majd vetettem egy utolsó lesújtó tekintetett Max-re és hazafelé indultam. Gyalog.

*

Kedves Naplóm

Este tizenegy óra van és szétrobban a fejem. Úgy tűnik Max nem végzett elég jó munkát. Bár nem tudom hogyan álljak ehhez az egész dologhoz. El kell engednem őt.  Ezt mindig is tudtam és néha még vártam is de most,hogy tényleg itt az ideje… nos nem igazán tudom,hogy fogom megtenni. Aztán itt van még Edward akit egyre jobban kezdek megkedvelni pedig épp,hogy meg kéne utálnom. De …és ilyen még tényleg nem volt soha úgy érzem nem tudok parancsolni az érzéseimnek. Ez pedig a legnagyobb hiba amit elkövethetek az életem során. Apa nagyon mérges volt amikor meglátott itthon és még Dr. Carlisle-t is áthívta a fejfájásom miatt. Sőt még anyát is értesítette mi történt,szóval tényleg teljes a káosz….

Halk kopogtatás után Edward Cullen lépett be a szobámba mire én egyből becsaptam a naplómat és felpattantam az ágyból aminek következtében kis híjján visszaszédültem a párnák közé- ami elég kecsegtető ötlet volt- de Edward hűsöv kezei elkaptak és óvatosan leültettek. Leült mellém. Óvatosan ránéztem.

- Köszönöm – suttogtam rekedten

- Nem kéne még ugrálnod – tűrt egy tincset a hajamból a fülem mögé. Érintésétől kirázott a hideg és éreztem,hogy a vérem tombol az ereimben. Elmosolyodtam és szembefordultam vele.

- Mit szeretnél?

- Nagyon sok mindent – vigyorgott csibészesen – de legfőképpen mármint a publikus dolgok közül a legfontosabbat, átadni a gyógyszert amit Carlisle küldött – azzal a kezembe nyomott egy fehér dobozt. Ráírva a doktor kacifántos ugyanakkor gyönyörűen olvasható kézírásával,hogy fájdalom esetén maximum egy hónapig lehet szedni a gyógyszert.

- Utána függőséget okoz…

- Hát abból mostanában van egy pár – tettem le a dobozkát az éjjeliszekrényemre majd felálltam az ágyról és a karosszékemhez sétáltam. De nem ültem le csak onnan néztem Edward tökéletes arcát…

- Félsz tőlem? – vonta fel szemöldökét és ő is felállt az ágyról ami hangos nyikorgással adta jelét nemtetszésének.

- Adnál okot rá? – Vettem egyre szaporábban a levegőt miközben ő is egyre közeledett felém, bár igaz ami igaz nem kellett sokáig mennie hogy áthidalja a kettőnk közti távolságot.

- Soha – termett előttem egy perc alatt és kezét arcomhoz érintette. Gyengéden szinte alig éreztem az ujjait a bőrömön. – Soha de soha nem tudnálak bántani Isabella Swan – lehelte bele a nyakamba mire kirázott a hideg és elmosolyodtam. Úgy döntöttem nem éri meg harcolni. Talán minden sokkal egyszerűbb lesz ha feladom és nem küzdök ellene így elengedtem magam és hagytam,hogy  átjárjon minden elnyomott érzés így hagytam,hogy Edward hideg ajkait a nyakamra helyezze, majd végigcsókolja azt. Az államhoz érve lehunytam a szemeimet. De Edward mozdulatlanul állt. Kinyitottam a szemem majd felágaskodva, kezeimet arcához helyezve húztam magamhoz közelebb és nem figyelve senkire és semmire ajkaimat az övéihez érintettem. Óvatosan, lassan nem akartam neki még nagyobb fájdalmat okozni. Ezt ő is érezte és felbátorodva derekamra helyezte a kezeit és úgy vont még közelebb magához. Ami igazából lehetetlen volt mivel már eddig is éreztem jéghideg testét. Hosszú ideig álltunk így, egymás ajkain csüngve, legalábbis számomra hosszú időnek tűnt. Mikor elszakadtunk egymástól, Edward  kezét az enyémbe helyezte majd ajkához emelve csókot lehelt rá. Elmosolyodtam.

- Köszönöm – lehelte.

- Mégis mit?

- Hogy bízol bennem és közeledsz magadhoz…egy ..egy szörnyeteget – nézett elgyötörten szemeimbe én pedig megértettem,hogy a szomjúságán kívül más is kínozza. Edward nem szeret így élni. Ő szívesebben lenen ember és minden, ami a halandósággal jár. De ő nem volt szörnyeteg. Ő nem lehetett szörnyeteg. A szörnyetegek gyilkosok, gyermekeket szakítanak el a családjuktól és apákat a gyermekeiktől. De ő nem volt ilyen. Ő jót akart tenni. Ő meg akart változni. Olyan akart lenni mint bárki más annak ellenére,hogy a természet legtökéletesebb gyilkoló gépezetet. Nem ő nem volt szörnyeteg… ehhez kétség sem fér.

- Te sosem voltál szörnyeteg Edward… - kezdtem el a mondatott de nem hagyta,hogy elmondjam helyette egy újabb csókkal belém fojtotta azt.

Fallen Angel- Karácsony

Sziasztok:)

Először is Áldott Karácsonyi Ünnepeket mindenkinek aki idetévedt :) A blogról nem feledkeztem meg dehát ugye karácsony, készülődés, sürgés -forgás :D  Másodszor engedjetek meg egy röpke kis novellát, remélem tetszik :) Számomra a karácsony nem egy vajas krém alá temetett ünnep, hanem az év azon szakasza amikor mindenki kedvesebb egy kicsit a másikkal és bármilyen csoda, még ha apró is, de megtörténhet.  Boldog Karácsonyt Mindenkinek !!!

Hópelyhekben érkeztünk

Születésem előtt, az égbolton ragyogtam. Én és a többi testvérem. Ragyogtunk az égen, és kívánságokat hallgattunk. Hallgattuk a zokogó anyát, amint gyermeke életéért könyörög, hallottuk a megszállott játékost, aki csak azért könyörgött, hogy az utolsó köre még több pénzt hozzon. Hallottuk egy-egy gyermek csendben elsuttogott sóvárgását, egy játékautó, vagy egy baba után. Halottunk az imákat, a vágyakat, s a féltve őrzött álmokat. Meghallgattunk mindenkit, ebben nem tettünk különbséget. Jó embert, és rosszat egyaránt. Aztán történt valami, ami megváltoztatott mindent, ezt a történetet mesélem most el nektek.

Azon az estén, ha jól emlékszem nagyon hideg volt. Igen. A szél fújt, az égen pedig sötétszürke, vészjósló felhők úsztak. Egy árva lélek sem volt kint az utcákon, tereken. Bármerre néztük csend és béke honolt. Tudtuk, hogy ma is számíthatunk kívánságokra, mint minden nap, és így boldogan vártuk azokat. Némelyiken jókat nevettünk, olykor pedig elkomorodtunk. Féltettük az aggódó anyát, szörnyülködtünk a játékosokon, és elmosolyodtunk az ártatlan gyermekeken. Miután elhangzott egy-egy kívánság fényünk felerősödött, ebből tudhatták az emberek, hogy igen, mi halottuk őket. Segíteni persze nem tudtunk. Az nem a mi feladatunk. Mi csupán hallgattunk, és velük kívántunk. Mikor megszülettem, megtörtént a csoda. Az első kívánság vált valóra, emberemlékezet óta. Mint mondtam, csend honolt a néma utcákon, vihar készülődött. Furcsa volt a hideg, hiszen ilyenkor mindig jó idő honolt. Ahogy fentről körbenéztünk, megláttunk egy parkot. A parkban pedig egy padon, egy magányos ember üldögélt. Kabátját szorosan összehúzta magán, de még így is reszketett. Nem szólt semmit, csak némán meredt előre. Arca kifejezéstelen volt, csak tekintetén látszott a fájdalom. De nem szólt semmit. Némán tűrte, bármi is volt az. Így telt el egy, sőt két óra hossza. Mikor aztán eleredt az eső, testvéreimmel azt hittük feláll és haza megy, bárhol is lakik. Mégsem mozdult, de most arca a fájdalomtól is eltorzult. Az eső egyre jobban zuhogott, ő pedig némán, hangtalanul zo­kogott. … Segíteni szerettem volna, pedig tudtam, hogy nem lehet, hogy nem tudok. Hiába volt az-az ember, megtört, elgyötör, és szomorú. Én is némán tűrtem, és testvéreim is, akárcsak ő.

- Bárcsak, bárcsak jobbá tudnám tenni ezt a helyet – szakadt fel belőle hirtelen egy néma sóhaj. Kívánt hát, olyat, mint eddig senki más. Jót akart. Testvéremet akarta vi­lágába.

- Bárcsak tudnék önzetlenséget adni a világnak – suttogta, és testvéremre néztem. Honnan ismerheti őt?

- Bárcsak, bárcsak lenne szeretet ezen a földön – kívánt újból, és bennem megfagyott a vér is. Szeretet? De hiszen, az én vagyok.

- Bárcsak – zokogta tovább – bárcsak tudnám remélni, hogy a kívánságaim valóra vál­nak egyszer… valamikor – Remény. Őt akarta végül. Jóság. Önzetlenség. Szeretet. Remény. Honnan ismer minket? Hiszen mi, még az Ő világában nem jártunk. Honnan tud, hát rólunk? Miért éppen most? Miért pont Ő kívánja ezeket, miket előtte még senki sem.

Aztán megtörtént a csoda. Most az egyszer valóra vált egy ember kívánsága, álma, imádsága. Elhalkult az eső, a szél egyre erősebben süvített, hirtelen mintha tényleg megfagyott minden. Aztán a szürke felhők fehérebbek lettek, a szél pedig még dühösebb. Hatalmas haragra ger­jedt, olyan nagyra, hogy elérte a csillagokat. Elért hozzánk, s lefújt minket az égboltról. Jósá­got, Önzetlenséget, Reményt és engem, Szeretetet. Tehetetlenül zuhantunk, csak a dühös szél irányított.  Mikor a felhők közelébe értünk, eleredt a hó, és elengedett minket. Mi pedig a hó­pelyhekben kapaszkodtunk meg. Így szálltunk egyenesen egyre közelebb – és közelebb a Földre. Mikor leértünk, hirtelen felolvadt a csend, az emberek, felnőttek és gyerekek kiszaladtak utcákra, terekre, és ámulattal néztek minket. Mi ott ültünk a hópelyheken, csillogtunk a fényben, s jóval többet hoztunk a világnak, mint valójában vagyunk. A férfit, akinek a kívánsága teljesült, nem láttam többet. Nem tudom a nevét, nem ismerem az életét. Csak azt, hogy teljesült egy álma, és ő teremtette meg a Földön: Jóságot, Önzetlenséget, Reményt és engem, Szeretetet.

Azóta nem térhettünk vissza az égre. Itt vagyunk levegőben, természetben, őszben és télben. Itt vagyunk fagyban és melegben, de főképp a téli hópelyhekben. Ha havazik, eljő a csoda. Mi ülünk a hópelyheken, s valóra váltjuk az álmokat.

Fallen Angel-15.Rész- Amikor elveszíted a kontrollt

Hali- Hali

Köszönöm szépen a komit, remélem ez a rész is tetszeni fog :D Már akit érdekel xD

15.Rész- Amikor elveszíted a kontrollt

Fény. Sötét. Fény. Sötét. Több fény…és egyre kevesebb sötét. A szemhéjaim iszonyatosan nehezek voltak. Végre teljesen kitudtam nyitni a szememet.  Mindenhol fehér fények és fehér bútorok. Oldalról egy gép sípolt folyamatosan. Nagy nehezen oldalra fordítottam a fejem. Mindenem fájt. Úgy éreztem magam mintha nem lenne karom,lábam, semmim. Pár percbe tellett mire rájöttem,hogy kórházba vagyok és,hogy miért vagyok kórházba. Éreztem,hogy egy kósza könnycsepp gördül le az arcomon. Majd még egy követi. Úgy éreztem elvesztettem Maxet. Elvesztettem mindent és nem tudom,hogy miért. Ez nem én vagyok. Nem ennek kéne lennem. Amikor elvesztesz valakit, egy barátot, egy barátnőt, egy szerettedet. Amikor kilép az életedből valakid akit szeretsz, akkor nem adhatod fel. Az élet nem áll meg és vár rád amíg fel nem állsz újból. Az élet robog tovább. Amikor kiesel az egyik vagonból,olyan gyorsan kell visszaugranod ahogy csak tudsz. Csakhogy soha nem fogsz ugyanarra a vagonra visszaugrani. Újra hátulról kell kezdened. Az utolsó fapados fűtetlen vagonban lesz a helyed. Koszban, mocsokban és sötétben. De meg kell találnod a fényt. Rá kell jönnöd újból, hogy nem vagy az egyedüli utas, hogy más is fél nem csak te. Oda kell sétálnod, azt aki sír átkarolni és azt mondani: nem lesz semmi baj. Még ha tudod,hogy nem így van akkor is. Az élet egy hazugság. De nagyon képlékeny hazugság. Ha elhiszed amit mondasz úgy is lesz. Most mégis úgy éreztem ez nem jó. Nem jó hazugságban élni. Pedig tudtam,hogy most az lesz. Hogy azok kedvéért akik szeretnek azt fogom mutatni,hogy jól vagyok. Minden nap amikor hazaérek majd belépek az ajtón és elhagyom a testrészeimet. Aztán mikor befekszem majd az ágyba már nem marad másom csak a lelkem és a szívem. Már majdnem betakaróznék,  de elszáll a lelkem és darabokra törik a szívem. Nem marad semmim. Aztán reggel mikor felébredek össze kell szednem minden darabomat. De nem fogom őket a jó helyre visszailleszteni. Egy lélektelen árny leszek csak. Semmi több.

Mégis meg kell próbálnom és jópofit kell vágnom ehhez az egészhez. És ki kell másznom,hogy újra fel tudjak kapaszkodni arra a vonatra. Mert nem fogom lekésni. Én nem.

*

- Mi történt Bells? -  Ült le mellém apa másnap reggel mikor már úgy ahogy összeszedtem magam. Itt volt még pár osztálytársam és barátom valamint Edward és Carlisle.

- Csúszós volt az út apa, és én túl gyorsan hajtottam semmi több! – Mondtam rezzenéstelen hangon- ne haragudj.

- A lényeg,hogy jól vagy!  A többit pedig majd megbeszéljük de most pihenned kell – nézett a doktorra, Carlisle pedig bólintott.

- Apádnak igaza van Isabella. Szerencsére nem szenvedtél komolyabb sérüléseket de fő a biztonság ezért még ma bent tartalak holnap pedig hazamehetsz de egy hét szigorú fekvés!

- Hát persze – sóhajtottam fáradtan és az ablakra néztem ami némi természetes fényt varázsolt mesterkélt szobámba. Semmi kedvem nem volt egy hétig feküdni és szinte teljesen biztos voltam benne,hogy nem is fogok egy hétig feküdni. Apát majd valahogy megoldom…azt hiszem. Ekkor robbant be az ajtón Max. Elvigyorodtam: mi tartott ennyi ideig?

- Jöttem ahogy tudtam – szólalt meg és már nyújtotta is a kezét. Mihelyt megfogta éreztem,hogy a meleg szétárad a testemben. Ahogy újult erővel töltődtem fel és ahogy elmúlt minden fájdalmam. Köztük a szédülés is amiért tényleg nagyon hálás voltam.

- Kösz – engedtem el a kezét és elmosolyodtam reményeim szerint sokkal életvidámabban, mint amikor apának próbáltam összehozni egy mosolyt.

- Akkor én most elmegyek dolgozni, este jövök – kacsintott apa majd kaptam egy gyors és suta ölelést és apa már ott sem volt. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Sokkal könnyebb a varázsvilágban élni, ha nincs melletted egy olyan ember, akit a világon a legjobban szeretsz és tudod, hogy az a legjobb neki, ha kimarad ebből az egészből. Maxnek igaza volt az elején. Sokkal könnyebb volt anya mellett ezt az életet csinálni, mint apa mellett. Nem kellett volna ide jönnöm. És tessék, már megint magamat sajnáltatom. Mintha azzal mennék is valamire.

- Jól sejtem,hogy most meggyógyultál? – Vonta fel a szemöldökét Carlisle – de mi történt? Miért nem gyógyultál meg egyből? És Max miért tudott meggyógyítani? Mégis mi történt?

- William az történt! – Hápogta dühösen Max

- Tudtam,hogy veszélybe fogod sodorni magadat miattunk!- Dühöngött Edward – és ezzel itt be is fejeztük, meg tudjuk magunkat védeni!

- Hát persze,ahogy nekem is sikerült – prüszköltem dühösen és kipattantam az ágyból,hogy a ruháim után kezdjek kutatni.

- Mégis hova készülsz? – Vonta fel a szemöldökét rám nézve Max- apád estére visszajön!

- Elintézem – bújtam bele a nadrágomba – aztán pedig indulok a tanácshoz. William nem fogja azt hinni,hogy csak így félre állíthat!

- És mégis mit fogsz csinálni? Beveted a nagy kung-fu tudásodat most hogy nélkülem dolgozol?

- Akkor gyere vissza, már láthattuk,hogy William így vagy úgy de ki fog csinálni! Én pedig nem várom, meg amíg ő lép elsőnek, szóval inkább én – fordultam Maxhez akinek az arckifejezéséből arra engedtem következtetni,hogy valami olyan dolgot fog mondani ami nem fog tetszeni. A csuklójára néztem. Egy olyan karkötő díszelgett ott, amit akkor kapunk amikor végre „nagyok” leszünk. Amikor már nem vagyunk tanulók többé. Elmosolyodtam majd felvettem a kabátomat is.

- Gratulálok – suttogtam végleg megtörten és kirohantam a teremből. Tudtam, hogy úgy is utol fognak érni… ha akarnak.

- Nem mehetsz csak így el – ért utol Max nyomába a két vámpírral.

- Már miért ne mehetnék! – Sziszegtem egyre dühösebben – ja várj, mert elfelejtettem megkérdezni,hogy miért csak most jöttél?!!

- Már mondtam,hogy mert csak most tudtam…

- Most tudtál? – Kiabáltam hisztérikusan- ne hazudj nekem te szemétláda! Azért most jöttél mert fontosabb volta a vámpírvadászatod mint egy élet! Mert nagyobb baj is lehetett volna! Bár neked ez mit számít a lényeg,hogy megkapd a szárnyaidat!

- Mert már elég hosszú ideje várok rá és amint látod sikerült is megszereznem! – Üvöltötte ő is és kezdtem elveszíteni az eszemet.

- Hát úgy látszik te szeretsz hazugságban élni, mert ha valóban megérdemelted volna azokat a szárnyakat akkor tudnád,hogy soha nem hagyunk hátra senkit aki bajban van!
- És itt is vagyok – érintette meg tenyerével az arcomat majd közelebb hajolt és megcsókolt. Hirtelen jött az egész. De ez már tényleg túlment minden határon. Éreztem ahogy elszáll minden energiám ami azt szolgálta,hogy visszatartson. Felforrósodott az egész lényem és kitörni készült. Már rég várt erre a pillanatra. A hatás kirobbanó volt. Szó szerint. Max magatehetetlenül repült hátrafele miközben az én szemem gyűlölettel telve felizzott.

- Még egy ilyen húzás Max és én fogom tesztelni,hogy milyen erősek azok a szárnyak! – Vetettem oda jeges hangon majd nem törődve a rám meredő szempárokkal hátra arcot  vágtam és kivágtattam a kórházból.

Fallen Angel 14.Rész- El kell engedned

Halihó:)

Köszönöm szépen a komikat: zsunyola és moonlight22 . Olyan jól esik,hogy mindig írtok. Jó lenne ha páran még kedvet kapnátok hozzá. Jöhet kritika, tanács, vagy bármi más. Most a 14. résznél járunk és le kell szögeznem nem tervezek százrészes sztorit. Olyan 5-10 részt gondoltam még ebből a történetből. De ez változik mert a sztori csak akkor alakul amikor leülök a géphez és elkezdem írni :D Remélem ez a rész is tetszeni fog. Próbáltam kitenni magamért :D

14.Rész- El kell engedned

Hirtelen engedett el. Meglepődtem de nem vontam vissza a pajzsomat. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel amikor végre levette rólam a szemét és inkább az óra anyagára koncentrált. Lenézően beszélt és unalmas volt minden egyes kiejtett mondata. Körbenéztem a teremben és minden meglepettség nélkül konstatáltam, hogy a fiúk álmosan döntik fejüket a padra, míg a lányok epekedve, nyál csorgatva figyelik a tanárurat. Elmosolyodtam mire Edward kérdőn nézett rám. Fejemmel a fiúkra böktem majd a lányokra. Megértette és ő is elmosolyodott. Majd fogott egy papír cetlit, írt rá valamit majd elém tolta.

„Mind halálra unják magukat…kivéve a lányok.”

- Ez nem meglepő, fogadni mernék,hogy William ki fogja ezt használni…mint mindig! – Súgtam vissza halkan de felesleges volt tovább suttogni mert a következő pillanatban kicsengettek. Mindenki egyként sóhajtott fel és hatalmas léptekben indult meg az ajtó felé. Én pedig a tanár felé. Edward úgy tett mintha a cuccát rendezgetné és elbabrált még egy ideig a helyén.

- Igazán lehengerlő óra volt – léptem oda – de legközelebb próbálj meg kevesebb szánalmat csempészni a hangodba!

- Tudod Isabella, úgy látszik tévedtem veled kapcsolatban!

- Valóban? Éspedig?

- Még szánalmasabb, vagy mint hittem – jött a válasz. Nem ért hidegzuhanyként a dolog. Helyette kellemesen elnevettem magam.

- Örülök, hogy tükörképet mutathatok drága William…

- Nevetséges, hogy megvédesz egy vámpírt! Mikor az lenne a feladatod hogy – kezdte egyre dühösebben de még mielőtt végigmondhatta volna beléfojtottam a szót.

- Te csak ne mond meg nekem,hogy mi a feladatom! Tudom ki vagyok és merre tartok! Nem kaptam parancsot a Cullen klán megsemmisítésére!

Csend. Lehajolt az íróasztalához hogy felvegye a könyvét és a táskáját majd mikor újra a szemembe nézett tekintete dühös és elszánt volt.

- Még – válaszolt velősen és fagyosan azzal távozott. Kilibbent a teremből, magamra hagyva gondolataimmal és Edwarddal. Tényleg ennyire szánalmas lennék? És tényleg tudom,hogy ki vagyok én?

- Nem lenne szabad ebbe belekeveredned – tette a vállamra a kezét hirtelen Edward ezért egy kicsit összerezzentem az érintésétől. Megfogtam a kezét majd leemeltem a vállamról, de nem engedtem el.

- Magam választom meg,hogy milyen útra lépek Edward nem pedig ők…

- De hisz ők a munkaadóid, nem? – Vigyorgott csibészesen, amit nem állhattam meg mosoly nélkül.  Hát igen végül is így is felfoghatjuk a dolgot, nem igaz? Egy munkavállaló pedig akkor lép ki a munkahelyéről, amikor akar.

*

- William át akarja venni az edzésemet – szólt csendesen Max amikor hazafelé tartottunk az iskola után. Sokat hűlt az idő, mintha már most hó készülődne. Jólesett beülni a meleg autóba. A napom további része se kecsegtetett semmi jóval a délelőtti iskola után. Nem lepődtem meg azon amit Max mondott. Már egy ideje ért a dolog. Számítottam rá,hogy William mindenképp ki akar majd készíteni. Elhúztam a számat.

- Te magad választod meg a tanáraidat Max – szólaltam meg pár perc csend után – ha akarsz menj.

Hangom nem csengett túl meggyőzően. A szám kiszáradt a szívem a torkomba dobogott. El sem hiszem,hogy milyen kalamajkába keveredtem azzal,hogy ide jöttem. Miért kellett ekkora hülyeséget csinálnom?

- Komolyan csak így elengednél Isabella?

- Szerinted?

- Szerintem nem – szólalt meg magabiztosan és igaza volt. Viszont abban is biztos voltam, ha nem engedem William így vagy úgy de meg fogja szerezni. Ellenem úszatja, vagy ami még rosszabb egészen a tanácsig megy.  De nem engedem el. Ezt az örömet nem engedem meg neki. Nincs győzelem harc nélkül és én a végsőkig menni fogok.

- Kérlek, engedj el Isabella – szólalt meg csendesen pár perc után. Hirtelen fékeztem le a csúszós úton és majdnem kicsúsztunk az útról de nem érdekelt.

- Hogy micsoda???!!!

- Kérlek engedj el Isabella! Nem akarom,hogy bármi bajod essen márpedig mindketten tudjuk,hogy William nem fog elengedni addig amíg meg nem kap engem!

Remek tehát Max ugyanúgy átlátja a helyzetet mint én.

- Azt hiszed nem talál majd más indokot rá? Azt hiszen ezzel vége lesz? Max nem lesz itt örökre!

- Addig nem megy el amíg meg nem öli az összes Cullent, Isabella! Hát nem látsz át a helyzeten?  - Kérdezte pár perc újabb hatásszünet után. Nem válaszoltam. Leparkoltam a háza elé amikor William sétált a kocsi elé.

- Már döntöttél igaz? – Hangom erőtlen remegésnek hangzott. Éreztem, ahogy a düh tombolt az ereimben. A torkomban égett és szétfeszítette a mellkasomat.

- Nem tehettem mást. Sajnálom – azzal kiszállt a kocsiból és Williamhez sétált. William bekopogott az ablakomon mire leengedtem azt.

- Tudod –kezdte és a hideg rázott a hangjától – sokkal jobb lesz neki így. Te úgyse tudtál volna neki adni semmit már. Igazából nem is adtál semmit neki! Mert ostoba vagy!

- Nálad biztos nem jobban – vigyorogtam rá majd szembeköptem.

Maxnek még a lélegzete is elakadt.

- Ezt még megbánod te csitri!

- Már alig várom – azzal felhúztam az ablakot és indulni akartam ám nem sikerült. Éreztem ahogy megemelkedik a kocsi.

- William ne csináld! – Üvöltött Max de már késő volt. Iszonyatos erővel robbantam be a fák közé. Nem volt időm kivonni a pajzsomat. Aztán minden elsötétült.

Már sötét volt mire magamhoz tértem és kellett egy pár perc mire rájöttem mi is történt. Úgy éreztem magam mint egy partra vetett hal. Bár jelen pillanatra jobb lett volna a földre vetett angyal kifejezés. Akár csak Lucifer arkangyal. Úgy éreztem szárnyaszegett lettem. Az órámra pillantottam. Este nyolc óra volt. Apa hamarosan keresni fog. Áldom az istent, hogy Max nem próbált meg kiszabadítani és itt hagyott. Kitudja mit művelt volna vele az-az idióta. Körbenéztem és felmértem a környezetem. Nem szorultam be és minden végtagomat éreztem. Nem fájt semmim a fejemet kivéve. Odakaptam. Vérzett. Nagyon vérzett. Azért nem gyógyultam meg egyből mert legyengültem.  Max nélkül nem vagyok olyan erős mint vele. És ez még csak az egyik veszteség, ami ért. Kinyitottam az ajtót és egymás után kitettem a lábaimat a kocsiból. Szédültem és hányingerem volt. Zsongott a fejem. Agyrázkódás. Tisztasor. Mélyen kifújtam a levegőt és megpróbáltam felállni. Sikerült ugyan de egyből vissza is huppantam az ülésre. Visszacsúsztam a kormány mögé és áthajolva a másik oldalra a kesztyűtartóból előhúztam egy csomag zsebkendőt. A homlokomhoz nyomtam ahol a sebet éreztem. Mikor már úgy ahogy elállt a vérzés fogtam egy kisüveg ásványvizet és bevizeztem egy újabb zsebkendőt. Lemostam vele az arcomat és a többi vért a kezemről. Belenéztem a tükörbe. Úgy ahogy elfogadható volt a kinézetem. A seb nem volt túl mély. Elkezdett összeforrni. A hajam zilált volt. Megigazgattam és csak reménykedni tudtam,hogy a csomagtartóban vagy egy pár váltásruhám. Mert a ruhámon lévő vérrel nem igazán tudok mit kezdeni. Szerencsémre volt, így gyorsan átöltözhettem…már amennyire gyorsan tudtam ugyanis még mindig szédültem, nem is kicsit. Megtámaszkodtam a kocsiba amikor éreztem,hogy összecsuklik a lábam de így se kerülhettem el az elkerülhetetlent. Éreztem, ahogy közeledek a föld felé majd azt,hogy egy  hűvös kéz elkap és magához szorít.

Fallen Angel-13.Rész- Nem hagyom

Sziasztok!

Köszönöm a komikat, remélem ez a rész is tetszeni fog.Örülök,hogy tetszett az előző rész és sajnálom,hogy ilyen ritkán jön rész de próbálok nem "szart" kiengedni  a kezem közül bár tudom,hogy nem vagyok profi.

13.Rész - Nem hagyom

Azt hiszem minden egyes nap egy lehetőség. Lehetőség arra,hogy egy kicsivel jobb ember legyek mint tegnap. Azt hiszem ez lenne a lényeg. A fejlődés, a változás. Talán ez lenne a kulcs az élethez. Minden nap úgy ébredni,hogy igen képes leszek rá és meg fogom tudni csinálni. Mire újból befekszem az ágyba,hogy aludjak és kipihenjem a nap fáradalmait, úgy csukjam be a szemeimet,hogy tudjam azért vagyok fáradt mert változtam. Legalábbis így kéne ébrednem. Nem szabadna feladnom. Feladnunk. Hiába a sok-sok rossz tulajdonság, a hibák a hazugságok. Azért bolyongunk itt, hogy jobbak legyünk,hogy tanuljunk,hogy örüljünk. Ez tökéletesen hibátlanul és ütemszerűen működne, ha nem lennének más emberek a bolygón. De vannak. Ezért velük együtt kell élni. Alkalmazkodni, úszni az árral nem pedig ellene. Na most úgy érzem az én esetemben, az angyalok esetében, a vámpírok esetében, a farkasok esetében és még kitudja miféle tündérek és varázslények élnek titokban közöttünk, szóval a mi esetünkben épp fordítva történt a dolog. Mi nem az árral úsztunk. Hanem vele szemben. Csakhogy van aki túl jól haladt így is és sajnos bekebelezett pár emberi életet. Ezek a vámpírok. Ám ekkor jött a vízirendőrség azaz mi és megmentjük a helyzetet. Nade…mi lesz ha egy vízirendőr szerelmes lesz a hullámok szörnyetegébe? Történt már valami ilyesmi valaha?

- Itt vagy Bells? – Lengette meg előttem apám a kezét miközben a müzli felett görnyedtem magam elé meredve.

- Isabella és igen apa itt, figyelek! – Bizonygattam és egy kanál müzlit a számba nyomtam.

- Vettem észre, tehát akkor a hétvégén biztos,hogy nem jössz velünk horgászni? Jacob örülne neked… és én is,hogy tudom nem vagy egyedül!

- Megleszek apa, van egy halom házi feladatom és házimunkám, amivel el vagyok maradva. Mire vasárnap este hazaérsz, rá se fogsz ismerni a házra!

- Inkább ne… - nézett rám kérlelően – még a végén valami bajod lesz a te szerencséddel!

Elvigyorodtam és tekintetem az órára siklott. A fenébe el fogok késni.

- Az én szerencsémmel megint késésbe vagyok! – Pattantam fel az asztaltól – végre péntek apa, jó szórakozást vasárnap látlak! Vigyázz magadra!

- Inkább te vigyázz Bells! – Kiáltott utánam amikor bezártam magam után az ajtót és a kulcsom után kutattam a zsebembe.

*

- Nahát téged is látni? – Ért oda mellém Max amikor kiszálltam a kocsiból. Elhúztam a számat és az órámra néztem. Még időben voltam.

- Pontos vagyok akárcsak te drága barátom! Szóval te csak ne oktass engem te kis iskolakerülő!

Elmosolyodott majd átkarolta a vállam. Nagy szemeket meresztve ráztam le magamról.

- Na és mond mi a helyzet Edwarddal? Együtt vagytok már?

- Te meg vagy hibbanva ember? – Kiáltottam a kelleténél egy kicsit hangosabban mire a tenyerét a számra tapasztotta. Kár volt. Már így is mindenki ránk figyelt.

- A tagadás beismerés baby ezt te is nagyon jól tudod! – Kacsintott rám majd elindult az iskola fele. Elvigyorodtam. Ha tagadok beismerek. Ha beismerem tényleg úgy van. Akkor ez egy ördögi kör tulajdonképp? Még jó,hogy nem is tervezem a szabadulást.

Futólépéssel értem utol.

- Nagyon látszik? – Kérdeztem meg halkan mikor előre engedett az ajtónál.

- Soha sem voltál az álcázás mestere Isabella…a színészkedés nem a te műfajod,úgyhogy csak őszintén és lazán kishölgy! – Azzal már ott sem volt mellettem.

- Jó reggelt – lépett mellém Edward és elmosolyodott. – Jól aludtál?

- I-i-igen – dadogtam mert elképedtem a közelségétől. Bár tegnap még közelebb voltam hozzá ma valahogy mégis jobban hatott rám és úgy éreztem a szívem kihagy egy-két ütemet izgalmában. Ezt pedig nyílván ő is hallja. Halványan elmosolyodtam mire ő még szélesebben vigyorgott. Szemeibe néztem ami még mindig szokatlan volt.

- Történelem?

- Nem leszel az új tanár kedvence…

- Valahogy majd csak kibírom – indult el a terem felé ahol az óra volt- elvégre ott leszel velem.

*

- Jövő héten írunk egy tesztet,hogy megnézzem, milyen szinten van a tudásotok! – Hangzott fel a bemutatkozása után William fagyos hangja. Undorodom tőle, de látszott, hogy a többi lány teljesen oda van tökéletes megjelenéséért.

-  Értette Miss Swan? – Lépett oda elém – úgy látom igazán jól szórakozik a barátjával. Mr. Cullen? Tudja a dolgozat anyagát?

- Már miért kéne tudnia, hiszen csak jövő héten írunk? – Pislogtam párat és nagyon nehezen álltam meg, hogy behúzzak neki egyet. Fanyar mosolyra húzta a száját, majd újból a táblához sétált.

- Megpróbál belemászni a fejedbe – súgtam oda Edwardnak amikor észrevettem,hogy fogja a fejét. Lehunyta a szemét. Nem igazán esett jól a dolog neki. Amit nem is csodálok. William fájdalmasan tud gondolatokat olvasni, mert közben át is írhatja azokat. Így ha azt akarja,hogy Edward újra embert öljön akkor meg is kapja. William szemeibe néztem és tettem a dolgomat. Az egyik specialitásom a pajzs volt. Nem volt könnyű kiterjeszteni, és belehúzni Edwardot, de amikor az megkönnyebbülten felsóhajtott tudtam,hogy sikerült. A kérdés csak az,hogy meddig fogom tudni tartani. William sokkal erősebb nálam, ez pedig egy null neki.  Tanárom tekintete még elszántabb lett és tudtam,hogy össze fogok omlani. Erősebben próbálkoztam és koncentráltam ahogy csak tudtam. Az erőkifejtéstől, az azonos erő ütközésétől, harcától izzani vibrálni kezdett a levegő. A meleg fülledt helységben egyre feltűnőbben és gyorsabban mozgott a levegő és már az üvegtáblák is mozogni kezdtek az ablakban. De nem érdekelt. Nem én fogom abbahagyni először. Még ha belehalok akkor is.

Fallen Angel- 12.Rész- Boldogság

Sziasztok :)

Köszönöm a komikat, remélem ez a rész is tetszeni fog :)

12.Rész - Boldogság

"Ördöggel hogyha álmodok, rákiálthatom: Pusztulj innen! De hogy kiáltsam ezt rá egy angyalra?"

Felsóhajtottam és miután lehuppantam az ágyamra, gyötrelmesen néztem fel Edwardra, aki fölém magasodott és úgy nézett le rám. Persze ahhoz még mindig nem tudtam hozzászokni,hogy csak így beszélgetünk egymással. Elvileg esküdt ellenségeknek kéne lennünk, vagy mi a szösz.

- Akkor természetesen meghallgatlak! – Húztam fel a lábaimat és az államat a térdemhez támasztottam.

- Igaz azt mondtad, hogy William nem fog minket bántani…

Bólintottam. Sejtettem mit fog mondani, így nem is lepődtem meg.

- Nos teljesen más gondolatai vannak ami azt illeti – ült le mellém. Szembefordultam vele és elmosolyodtam. Hogy lehet valaki ennyire naiv?

- Azt hiszed, nem tudja milyen képességeid vannak Edward? Azt gondol amit akar, hogy az őrületbe kergessen, és úgy manipulálja Alice látomásait ahogy csak akarja szóval az elkövetkezendő pár napban nem kéne azokra hagyatkozatok!

- Értettem főnők – dőlt hátra az ágyamon és lehunyta szemeit. Végignéztem tökéletes vonásain és hirtelen gyorsabban kezdett verni a szívem. Le kéne állnom. Még akkor is ha tudom nem tehetek róla.

- Nem hiányzik az alvás? – Csúszott ki a számon mire egyből rám pillantott és halványan elmosolyodott.

- Minden emberi dolog hiányzik, ami csak létezik ezen a hatalmas sárgolyón. Ha tehetném, újra ember lennék.

- Ember? Halandó és gyenge ember? Eldobnád magadtól az öröklétet?

- Az öröklét épp annyira lehet borzasztó, mint jó. Végignézni a szeretteid halálát… miközben te örökre meg vagy fagyva. Se gyerek, se unoka… se szerelem – nézett mélyen a szemembe és hirtelen kellemetlen lett a tekintete így egy a feje fölött lévő pontot kezdtem fixírozni.

- Alice és Emett boldognak tűnnek…

- De Jasper nem… tudod ő nemrég csatlakozott az életvitelünkhöz és nem könnyű megállnia a gyilkolást. Rosalie pedig egyenesen szenved. Persze Emett enyhít valamennyit az életén, de minden gondolkodás nélkül újra ember lenne, ha tehetné. A halál az élet rendje, ezért vagyunk mi vámpírok természetellenesek! Legalábbis ezért is.

- És persze még ott a szomjúság is – néztem rá mire elnevette magát. Én is elmosolyodtam bár cseppet sem volt vicces a téma. Tudtam,hogy most is szenved. Méghozzá tőlem. És szó mi szó kezdtem megsajnálni.

- A lényemnek azt a részét elég könnyen tudom uralni, de volt idő amikor nem akartam uralni. Lázadtam és gyilkosokat, bűnözőket öltem. Azt, aki ma vagyok egyedül Carlise-nak köszönhetem. Ő olyan számomra, mint egy apa, aki ha a fia tévútra téved, megbocsájt neki. Visszafogadott a csapongásom után, mintha misem történt volna. Az ő lelke a legtisztább mindünk közül!

- Miért mondod most el ezeket nekem? – Szólaltam meg pár perc múlva. Mert tényleg nem értettem. Olyan volt mintha a lelke egy darabját adta volna a kezembe. Ezt pedig nem értettem. Mit vár tőlem? Barátságot?

- Mert megbízom benned és hálásnak kell lennem azért amit a családomért teszel!

- Semmit nem teszek értük! – Vágtam közbe gyorsan mire féloldalas mosolyra húzta a száját.

- Ahogy gondolod kedves Isabella! De én nekem úgy tűnik az életedet kockáztatod értünk!

- Jövök eggyel emlékszel? Miért mentettél meg aznap este? Miért nem hagytad,hogy végezzen velem az a vámpír?

Arany szemét az én barna íriszembe fúrta és láttam,hogy düh suhan át az arcán. Majd azt is láttam, ahogy nyugtatgatja magát. Lehunyta szemeit és úgy kereste a megfelelő szavakat.

- Mert féltelek Isabella! Annak ellenére,hogy a természetünk teljesen eltérő… féltelek és  bármit megtennék,hogy életben tartsalak!

Nem tudtam mit felelni. Ez teljesen szíven vágott. Talán egyet, kettőt ki is hagyott a szívverésem. A meglepettségtől levegőt venni nem mertem nemhogy megszólalni. Hosszú csend állt be a beszélgetésünkbe majd nyeltem egy nagyot és végre ránéztem. Arca elgyötört volt. Felállt és bűnbánóan nézett rám.

- Sajnálom én nem akartam…nem is tudom mit képzeltem! – Kezdett el mentegetőzni de elmosolyodtam és én is felálltam. A köztünk lévő távolság alig pár centi volt. Éreztem hideg testét.  Kezemet óvatosan arcához emeltem. Lehunyta szemeit majd hideg márvány kezével óvatosan megérintette a kezemet.

- Amióta megkaptam a szárnyaimat arra tanítottak, hogy a te fajtád rossz és pusztulást hozz mindenre, ami él. Erre itt vagytok ti…itt vagy te és bebizonyítod,hogy nem egy lelketlen szörnyeteg vagy, hanem egy csodálatos teremtmény, aki utálja magát, azért amivé vált. Összezavarod az egész eddigi lényem és tudásom . Miattad teszek újból kérdőjelet és nem pontot valakire, amikor bemutatkozik. Ezért pedig hálás vagyok neked Edward!

Elmosolyodott és újból rám nézett. Arany szeme boldogan csillogott. Egy apró lány csókot lehelt tenyerembe és mire én is elmosolyodtam volna már ott sem volt.

Lassan ereszkedtem vissza az ágyba, arcomon egy hatalmas vigyorral együtt. Egy ideig csak meredtem magam elé így vigyorogva majd felkaptam a tollam és a naplómat. Mert mindenképp meg akartam ezt az érzést örökíteni. Mert gyarló emberi agyam elfelejti ezt. Mihelyt talál helyette értékesebb, fontosabb információt. Azt pedig nem hagyhattam. De nem tudtam,hogy leírni a dolgokat. Nem akartam bonyolult mondatokba gabalyodni, vagy elmélkedni. Hiszen ez csak egy érzés. Nem kíván sorokat vagy oldalakat. Mégsem tudtam leírni. Kinéztem az ablakon és meglepődve tapasztaltam hogy tiszta az ég és látszanak a csillagok. Újból elmosolyodtam és a kis könyvecskéhez érintettem tollamat.

Kedves Naplóm

Boldogság.

Fallen Angel- 11.rész- Bemutató

Sziasztok kedves látogatóim :)

Köszi a komit moonlight22 és zsunyola, remélem ez a rész is tetszeni fog :)

11.rész- Bemutató

Éreztem, ahogy a hegyes penge felsérti, a bőrömet majd a meleg vérvörös folyadék kisercen a tenyeremből. Elhúztam a számat. Nem igazán bírom a vért. De ahogy pár vámpírbarátom arcát elnézem, ezzel nem csak én vagyok így. Egyszerre változott meg Jasper, Emmett, Rosalie és Edward arckifejezése. Esme és Alice erősen harcolt, arckifejezésük vívódó volt, még Carlisle meg se moccant csak értetlenkedve rám meredt. Láttam, ahogy Edward megmozdul és nekilódul. Állatias hörgés tőrt elő a torkából. Elmosolyodtam és vártam a támadást. Másik három testvérével egyszerre lódult neki. Alig fél méterre voltak tőlem és minden egy szempillantás alatt történt. Alighogy a közelembe értek egy láthatatlan pajzs tolta őket vissza, és ők elvesztve egyensúlyukat megtántorodtak. Ám nem sokáig maradtak úgy, ismét támadásba lendültek. Elvigyorodtam, és csak remélni tudtam,hogy Emmett a vérszomja ellenére mindenre fog emlékezni. Felemeltem a sebzetlen kezemet és erősen koncentráltam. A hatás kirobbanó volt. Mintha egy láthatatlan erő megfogta volna őket a lábunknál fogva úgy pördültek meg a levegőben majd egy jó öt méteren keresztül vonszoltam őket a földön. Próbálták megállítani magukat a körmeikkel… mindhiába. Becsengettek. Ideje lesz sietni. Leeresztettem a kezem és a pajzsomat magam körül hagyva sétáltam oda hozzájuk. Még mindig csillogott a szemükben a vadászösztön de már nem annyira mint kezdetben. Gondolataikban csaptam be őket. Erősen a szemükbe néztem, szépen lassan egyesével és elértem,hogy elfelejtsék milyen illata volt a véremnek és újra normálisak lehessenek. Már ha…lehetnek egyáltalán a vámpírok normálisak?

- Ez csak akkor lehetséges ha megsérülök, azért kellett a kés – mutattam fel a kést majd visszatettem a táskámban –de egyébként marad a harc és az erő – azzal felmutattam az immáron gyógyult tenyeremet majd még vetettem egy utolsó pillantást a lihegő és elképedt vámpírokra majd sarkon fordultam és az iskola felé vettem az irányt.

- Túl kemény voltál velük! – Kiáltott utánam Calrlisle én pedig hátrafordultam.

- Ez bármikor megtörténhetett volna. Talán kicsit jobban oda kéne figyelnie a palántáira- mosolyodtam el. Az mindenesetre igaz,hogy  nap folyamán nem igazán láttam a vámpírokat a suliban. Ha másért nem ezért legalább megérte. Legalább jobban megismerhettem azokat az embereket akik nem halhatatlanok és teljesen normális gondokkal küzdenek. Így sikerült elfelejtenem egy kicsit azt,hogy William ma látogatást tesz Forksban. Még a hideg is kirázott a gondolattól…

*

- Legközelebb CIA-s jelvénnyel állíts be apámhoz és közöld,hogy nemzetközi drogbirtoklásért letartóztatsz és évekre a sittre kerülök! Ha nem évtizedekre te szenilis vén idióta! – Rángattam vissza a kocsijához Williamat amikor megérkeztem a házhoz, és megláttam hogy apámmal beszélget. Márpedig abból soha semmi jó nem sülhet ki. – Mit mondtál neki ki vagy?

- Én is örülök,hogy látlak – fésülte hátra kezével fekete haját ami hanyagul a szemébe lógott. Fekete öltönyt viselt, nyurga volt és sápadt. Úgy tűnt nem igazán sokat napozott mostanában. Szürke szemei haragosan csillogtak bár ennek ellenére egy halvány mosoly is megjelent fájdalmas arcán.

- Nos, igen most, hogy megvolnánk az udvariassági formákkal – bólintottam csendesen- MIT MONDTÁL NEKI???

- Ugyan már Isabella, azt hiszed, teljesen hülye vagyok? Azt mondtam, hogy egy régi tanárod vagyok és épp erre volt dolgom, ami nem teljesen hazugság és úgy gondolom, beugrok meglátogatni, hogy vagy. Hiszen mi nagyon jóba voltunk, hisz emlékszel, nem? –Vigyorgott rám és én legszívesebben pofon vágtam volna, de tudom, hogy az én kezem bánná.

- És honnan tudod, hogy itt lakok? – Vontam fel a szemöldököm

- Maxtől!

Csak mostanra eset le az előző mondatainak egyik igen lényeges momentuma.

- Hogy- hogy nem hazudtál olyan nagyot amikor azt mondtad,hogy erre van dolgod? Rám értetted vagy tényleg dolgod van errefele? Mert ha a Cullen klán érdekel, közlöm,hogy ártatlanok és egyáltalán nem veszélyesek!

- Hát persze – bólintott kimérten – de azért mondtam mert egy időre itt kell maradnom. Ezt a kis időt pedig úgy döntöttem,hogy tanárként fogom elküldeni. Történelem tanárként a forksi gimiben.

- Már van történelemtanárunk és a nyomába sem érsz!

- A történelem tanárotok egy kid időre beteg lesz, addig még nem tér vissza a betegállományból én fogom helyettesíteni!

Tudtam,hogy így lesz. Amit William csinál az sokkal több mint amennyit én tudok. Manipulálni tudja a dolgokat. Bár a manipulálni rossz szó. Ez olyan erő, ami a fejlődésünk során nő hozzánk. Amit kimond ha úgy akarja és most úgy akarta meg fog történni, és nincs előle menekvés. Veszélyes erő ez, de igazán kényelmes.

- Akkor holnap a suliban! –Vetettem oda nyersen és elindultam a házba ahol apa már a járkálásából ítélve idegesen várt rám.

- Remélem a Cullen vámpírokat is magaddal hozod! Igazán kíváncsi vagyok a különleges szemszínre, amiről már annyi sokat hallottam!

*

Ahogy felértem a szobámba és letudtam apával a kötelező jópofizást, válaszolgattam a mi volt a suliban kérdésekre, a telefonom után kaptam. Egyből Max nevét tárcsáztam.

- Ne haragudj, hogy ilyen helyzetbe kevertelek- vette fel azonnal a telefont Max. Hangja erőtlenül csengett. Felsóhajtottam.

- Ne beszélj bolondokat! Ez csakis az én hibám! Ha jobban vigyáztam volna a láncomra, vagy ha túlestünk volna a kiképzéseden nem lett volna semmi bajod! Hogy vagy?

- Jól, azaz jobban! William volt már nálad?

- Igen volt hozzá szerencsém- fintorodtam el, mire Max felnevetett a másik oldalon. Hiába… senkinek sem kerülte el a figyelmét az ellenszenvem William iránt.

- Ne keresd a bajt Isabella! Ő sem akarja! Lehetnél egy kicsit kedvesebb vele!

- Kedvesebb? – Hüledeztem – tudod,hogy érzek az ostoba szabályai iránt!

- Néha pedig igazán fontosak a szabályok…és hasznosak, főleg a mi életünkben! – Hangzott a cseppet sem meglepő válsz. Ha erről van szó, akkor Max hajthatatlan szabálymániás. Míg én…nos maradjunk annyiba,hogy jobb szeretem a dolgokat magam csinálni.

- Olykor viszont épp a szabályok miatt történnek a balesetek Max! Ezt te is és én még jobban tudom! Tapasztalat tudod…

- Igen tudom – mondta keményen – neked nem esett bajod?

- Nem – sóhajtottam – de persze hála Edward Cullennek…

- Pont arra járt mikor bajba kerültél? Ez nem furcsa egy kicsit?!

- Furcsa vagy nem, az életemet sőt a te életedet köszönhetjük neki Max!

- Majd meghálálom – nevette el magát és én is elmosolyodtam. Az órára pillantottam. El kéne kezdenem megcsinálni a leckét.

- Max, később átmegyek hozzád és elmesélek mindent, de most megyek mert van egy halom leckém…egy kicsit elmaradtam velük!

- És utána áthozod beteg társadnak,hogy letudja másolni, igaz? – Kuncsorgott mire csak a szemet forgattam.

- Hát persze – mosolyogtam  majd letettem a telefont. Sóhajtottam majd körbenéztem a szobámba. Nem épp volt rend. Így tanulás helyett nekiálltam takarítani. Lehajoltam az ágyhoz,hogy kicibáljam alóla a papucsomat, ám mikor felegyenesedtem és a tükörbe meredtem nem voltam egyedül.

- Beszélnünk kell – szólalt meg mögöttem Edward Cullen és tekintette elszántan csillogot.

Fallen Angel- Tizedik rész- Jövök neki eggyel

Sziasztok!

Nem igazán magyarázkodom a kihagyás miatt :D Legyen elég annyi,hogy érettségizni fogok idén és az összes tanárom meg van őrülve :D Hoztam új részt és jönni fog a következő is! Köszönöm a türelmet és a komikat!

Tizedik rész- Jövök neki eggyel

Nem tetszett a gondolat,hogy egy vámpír védjen meg, vagy az hogy egy vámpírnak kell hálásnak lennem, amiért ma nem szipolyozták ki a vérem. Elmosolyodtam és kibámultam az ablakon. A táj összemosódott ugyan, de Edward nem hajtott gyorsan. Nem értettem. Hiszen kishíjján megöltem az „anyját” és az „apja” fél tőlünk. Miért segített hát mégis? Nem szabad benne megbíznom. Lehet átverés az egész. Megráztam a fejem és felsóhajtottam.

- Tudom,hogy nem szükséges – szóltam tompán, fáradtan – de lehetne,hogy az utat bámuld helyettem?

- Biztos,hogy jól vagy? Egy kissé aggódom…

- Nincs mitől, nincsenek felületi sérüléseim – húztam el a számat mire felhorkantott.

- Azt érzem,hogy inkább az önbecsülésed sérült… - parkolt le a házunk előtt –vagy tévedek?

- Inkább beigazolódott,hogy néha jobb lenne csak egy hétköznapi embernek lenni, nem pedig egy olyan embernek aki tudja,hogy létezik természetfeletti. Néha úgy érzem jobb lenne, békésebb lenne sötétségben élni.

- De hiszen átlagos életed van!- Hitetlenkedett pár perces csend után – csak éppen néha akad egy két ellenlábasod. De tekintheted munkának is, amely során kicsinálod a konkurenciát.

Elnevettem magam. Önfeledt nevetés volt. Békés és megnyugtató.  Nem is tudom mikor éreztem magam így utoljára. Talán azon nevettem amit előszőr mondott. Átlagos élet. Persze szép is lenne.

- Nem tudsz te semmit – szálltam ki az autóból és elindultam a ház felé.

- Már miért nem lehetne normális életed? Bármikor kiszállhatsz nem? Neked van választásod! – Jött utánam értetlenkedve. Hangja irigyen csengett.

- Most jön az a duma,hogy neked nem volt választásod? Nézd Edward nem érdekel a történeted ahogy neked sem kell meghallgatnod az enyémet. Abszurd, amit művelek. Nem beszélgetnem kéne veled, hanem harcolnom! – Fordultam vele szembe mire egy kicsit megtorpant a közelségemtől. Mélyen a szemébe néztem válasz után kutatva de nem láttam semmit. Direkt csinálja?

- Már miért kéne? Ki mondja meg neked,hogy mit csinálj! ? – Háborodott fel és magasabbra emelte a hangját a kelleténél. Kezemet az ajkaira tapasztottam. Nem riasztott vissza jéghideg bőre, sőt jóleső borzongás futott  végig a hátamon.

- Felébreszted apámat! – Suttogtam – azért nem választhatok,mert két választásom van! Vagy erővel élek és vámpírokat gyilkolok ami valljuk be azért annyira nem rossz cselekedet, vagy erő nélkül élek és engem gyilkolnak! Azért nem választhatok mert vigyáznom kell. Nem lehet családom,nem lehet férjem vagy gyerekeim. Ha vérszomjas vámpír lennél kinek akarnál először ártani,hogy engem bánts ha másképp nem tudsz? Hát persze,hogy a hozzám legközelebb állóknak. Már egyszer ráfáztam erre Edward és nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát. Soha többet senkit nem engedek magamhoz olyan közel,hogy az elvesztése fájjon! – Még egy pillanatig keményen a szemébe néztem aztán hátrébb léptem két lépést. – Sajnálom.

- Semmit nem kell sajnálod Isabella – suttogta pár perc csend után aztán kezét az arcomhoz érintette. Lehunytam a szemeimet és csak élveztem a pillanatot. Azt,hogy valaki megért, hogy valaki törődik velem. Hideg fém érintését éreztem a tenyerembe és mire kinyitottam a szemem nem volt már ott Edward, a markomban pedig a kocsi kulcs volt. Őrültség amit csinálok.

*

Kedves Naplóm

Úgy érzem,hogy minden és mindenki összeesküdött ellenem…legalábbis ami a természet erőit illeti. Nem igazán érzem,hogy az én oldalamra álltak volna, pedig elvileg én lennék a védelmező. A tegnap esti katyvasz egy kicsit sok volt most. Az,hogy elhagytam a nyakláncom az pedig egyenesen kétségbeejtő. Komolyan fontolóra vettem az oda szegezését. Bár gondolom kicsit fájdalmas és drasztikus megoldás lenne…

Hiányzik Max. Valamint aggódok is miatta. Nem hívott és nem is írt, vagy üzent. Ha péntekig nem jön vissza, azaz holnap akkor utána indulok. Alaposan meg hánytam –vetettem a témát és úgy gondolom összetudok hozni egy értelmes és hihető hazugságot amit a rendőrfőnök apám is bevesz. Legalábbis remélem.

Mindig is akartam valami bölcset írni ebbe a kis könyvecskébe,hiszen ha meghalnék ez az egyetlen könyv ami leírja az igazságot. Vagyis megörökíti az emlékeimet. Az igazságot úgyse hinné el senki. Csak alátámasztaná az öngyilkosságot. Felsóhajtottam és a tükörképemre meredtem. Nem is tudom mikor volt már ennyire színtelen, élettelen lesújtó arckifejezésem. Úgy éreztem magam mintha éveket öregedtem volna ezalatt  a pár hét alatt amit itt töltöttem. Borzalmas de tényleg. Ideje lenne rendbe szedni magam. De jelen pillanatban és itt az órára pillantottam ez most túl időigényes meló lenne. Összefogtam a hajam majd felkaptam egy nadrágot és az első kezem ügyébe kerülő pólót és pulóvert és leviharoztam a lépcsőn.

- Nem nézel ki valami jól – köszönt apám amikor elvettem egy kissé megégett pirítóst.

- Neked is jó reggelt – sóhajtottam majd felvettem a kabátom és a kulcsaimért nyúltam – majd este találkozunk- azzal már kint is voltam az ajtón. Féltem,hogy apa hamarabb rájön a szerepjátékra amelyben két életet élek, de csak egyet mutatok neki és visszaküld anyához. És nekem még az itteni élethez is több kedvem volt,mint világot járni. Egy ezüst kisbusz parkolt le a ház előtt, majd a sötétített ablakból kivigyorgott rám Edward feje.

- Elvigyünk?

- Kösz nem, megoldom – indultam meg a kocsi felé ügyet sem vetve a rám várakozó népes vámpírseregre.

- Az üzemanyagod ki fog fogyni, nem fogsz beérni a suliba! – Szólt kedvesen Alice mire felsóhajtottam. Igaza volt. Muszáj nekem ennyit hibáznom?  Bevágódtam a kocsiba és elővettem a lehető legkedvesebb hangom.

- Igazán rendesek- húztam el a szám mézes mázosan majd kibámultam az ablakon. Azt leshetik,hogy mikor kezdek el bájcsevegni. De hál istennek erre nem került sor,mivel megcsörrent a telefonom és ugyan csak nagy viszontagságok árán sikerült előkotornom a zsebemből de végül sikerült. Hatalmas megkönnyebbülésemre Max neve állt a kijelzőn.

- Jól vagy? – Szóltam bele aggódva hiszen tudtam, hogy tegnap neki sem volt ereje addig amíg nekem nem volt. Hiszen míg tanul hozzám van kötve én pedig az életét kockáztatom. Felelőtlen idióta barom vagyok.

- Jól van ahhoz képest,hogy miattad kis híján meghalt! – Jött egy mély érdes hang amitől a hideg is kirázott. De aztán erőtt vettem magamon és elmosolyodtam.

- Nahát William milyen rég nem halottam a hangodat! Hol van Max?

- Itt a tanácsnál, tudod tegnap kis híjján megölte egy vámpír! Nem tudod mi történhetett?

- Nos engem is majdnem megölt egy szóval gondolom tudod mi történhetett!

- Még mindig nem adod meg a tiszteletetet kicsilány! – Jött az arrogáns kimért válasz. Elnevettem magam. Mégis miért tisztelném én őt?

- És nem is fogod megkapni, tudod vállaltátok ezt a kockázatot amikor angyallá tettetek szóval hogy van Max?

- Délutánra otthon lesz, velem együtt. Tudod szeretném megnézni magamnak azt a Forksot, szeretném megismerni édesapádat de még jobban a drága Cullen klánt!

- Nekik nincs közük ehhez az egészhez William! -  Szakítottam félbe az ömlengését és körbenéztem a kíváncsi tekinteteken. Újra kipillantottam az ablakon. Már majdnem a sulinál voltam. Edward apja direkt lassabban vezetett a megszokott tempónál.

- Nahát,hogy-hogy a pártfogásodba veszed őket, azt hittem mióta a drága barátod meghalt...

- Na idefigyelj te idióta, ha nem hagyod abba,mihelyt ideérsz kiverem a fogaidat! Mond meg Maxnek,hogy sajnálom! Na csá – tettem le a telefont mire minden szem rám szegeződött – Minden oké.

- Veszélyben vagyunk? – Nézett rám kétségbeesetten Carlisle, majd leparkolt az iskola előtt. A diákok már szállingóztak befelé igencsak szapora léptekkel. Az órámra pillantottam és úgy éreztem nekem is menni kéne.

- Addig nem amíg engem lát nem, ez a William csak egy idegesítő seggfej a tanácsból, egy fiatal beképzelt majom semmi több! Ma délután látogatását teszi Forksban de ennyi. Maguknak nem fog bántódása esni.

- És ha mégis? – Kérdezte hirtelen a szőke vámpír. Elhúztam a számat.

- Sajnos jövök eggyel Edwardnak így meg fogom magukat védeni!

- Nem vagy elég erős! – Nézett rám lenézően Emett, mire elmosolyodtam.

- Nehogy azt hidd, hogy amit az erdőben mutattam az volt minden, ami a tarsolyomba belefért!

- Hát akkor mutass valamit cica! – Nyalta meg a szája szélét mire megráztam a fejem, nem igaz,hogy ez az ember folyamatosan a kihívásokat kereste.

- Gyere szállj ki akkor kedves Emett  és készülj fel a kutyafuttatásra – azzal kikászálódtam az autóból és a kis késem után kezdtem kutatni. Végül a táskám legmélyebb bugyrából húztam elő. De a lényeg,hogy meglett persze.

- Mond mégis mire készülsz? – Vonta fel a szemöldökét Edward mire a tenyeremhez emeltem a kést.

- Bella ne! – Kiáltották egyszerre többen is de már késő volt….

Fallen Angel- Részelőzetesek

Halihóóóóó :)

Köszönöm szépen a komikat, ti vagytok a legjobbak (L). Most még csak pár előzetest hoztam nektek, hátha felkelti a figyelmeteket valamelyik :)  Nemsokára jövök résszel, remélem mindenkinek kellemesen telik  szünet. Pihenjetek sokat, a héten jön rész de addig is itt ez a pár előzetes és egy költemény ami ma született :)

Részelőzetesek:

- Nem hagyhatom csak úgy figyelmen kívül,hogy mi is vagy te valójában – néztem rá elképedve és még mindig nem akartam elhinni a helyzetet. Ennél nagyobb bajba nem is keveredhettem volna. Nem szabad lett volna ezt éreznem. Főleg nem iránta. Mégis. Mégis a torkomban zakatol, a szívem mégis pillangók repkednek a gyomromba, mégis ha ránézek csak a tökéletességet látom, nem pedig a szörnyeteget akiket évek óta üldözök.  Kezdek beleszeretni, ez a menthetetlen valóság.

- Kár- húzta el a száját majd közelebb hajolt és szinte az ajkaimba suttogott, amitől átjárt a jóleső borzongás – pedig igazán jóba lehettünk volna…

*

Nem hittem el,hogy ez megtörtént. Ez az egész csak egy álom lehetett. Hogy lehettem ennyire figyelmetlen? Már megint ebbe a hibába esek? És már megint más látja a kárát. Tövig nyomtam a gázpedált de felesleges volt, a kocsi elérte a végsebességét és még most sem volt elég gyors. Nem olyan gyors amilyennek én akartam volna, amilyen gyorsan oda kellett volna érnem. Nem hagyhatom,hogy Maxnek bármi baja essen.

*

- Tudod, én a helyedbe most nagyon dühös lennék – nézett rám vérvörös szemeivel – igazából ordítanék a dühtől ami fortyog bennem!

- Hidd, el nem fogok neked ekkor szívességet tenni! – Egyenesen a szemébe néztem, cseppet sem féltem, vagy rémültem meg tőle. Tudtam mi a dolgom és azt is tudtam,hogy képes vagyok megtenni.

- Tudod, minden mester meghal egyszer – villantotta ki a fogait majd egy mély levegőt vett- de a te véred ezerszer jobban fog esni, mint a te tanítódé, az illatod émelyítően incsiklandó – azzal egy ugrással rámvetette magát.

*

- Mostanában feltűnően sokat lógsz a vámpírpajtásokkal – törte meg a csendet hirtelen Max. Nem akartam meghallani amit mondott, mert tudtam,hogy igaza van ezért inkább nem is válaszoltam rá.

- Főleg Edwardal…mikorra tervezitek az esküvőt? – Incselkedett tovább nekem pedig össze kellett szorítanom az ajakimat,hogy ne ordítsam le a fejét. Kár lett volna magamnak is hazudni.

- Mond tudod te mi vagy egyáltalán? Vagy teljesen belemerültél az emberi önzőségedbe?! – Kérdezte még utoljára és már nem bírtam tovább egy hatalmas csattanás és remegő ajkakkal néztem Maxre. Kezem nyoma vörösen éktelenkedett az arcán. Az ütéstől egy kicsit megtántorodott, de ugyanolyan elszántan nézett rám akárcsak én.

*

Kedves Naplóm

Bárcsak új életet kezdhetnék, bárcsak megválaszthatnám,hogy milyen lenne az új életem. Bárcsak, bárcsak, bárcsak. Miért is nem az a legnagyobb gondom,hogy szobafogságot kaptam és,hogy kettes lett a töri dogám? Miért pont velem történik ez? Miért nem adtam már fel? Miért hiszem azt, hogy majd én fogom megváltoztatni ezt a borzalmas világot. Pont én… nevetséges. Elvesztem és nem találom a helyem. Túl sok lehetetlen dolog van, túl sok természetfeletti ami meggátolja,hogy megtaláljam önmagam.

És a vers :)

Gyártósoron : az ember

Köd borít be minden lelket,

Nyakukba rak egy jó nagy terhet.

Föléjük kerekedik, majd beléjük harap

De a robot sereg észre sem veszi tovább halad.

Mert nem érez már boldogságot vagy fájdalmat,

Mert nincs már benne elszánt, kitartó akarat.

Vakon, süketen és némán menetel, jó katona,

Szó nélkül elhiszi a megnyerő hazugságokat.

Nap ragyogna az égen, de szürke minden,

Egy újabb reggel, ébred a robotsereg.

Egyik lépés a másik után, így élnek mind,

Már réges- rég nem csillognak szemeik.

Mert nem érez már boldogságot vagy fájdalmat,

Mert nincs már benne elszánt, kitartó akarat.

Vakon, süketen és némán menetel, jó katona,

Szó nélkül elhiszi a megnyerő hazugságokat.

Azt mondja amit belétáplálnak,

Azt teszi amit a képernyőn mutatnak.

Dobpergést, felvonulást, osztályharcot,

Hírnevet, dicsfényt, nyilvánosságot.

Ennyit akar mindössze és egy halom pénzt,

Eléréséhez pedig, bárkin, bármikor átlép.

Mert nem érez már boldogságot vagy fájdalmat,

Mert nincs már benne elszánt, kitartó akarat.

Vakon, süketen és némán menetel, jó katona,

Szó nélkül elhiszi a megnyerő hazugságokat.

Indul a robotsereg, ismét naprakészen

Megfogadja amit tegnap látott a tévében.

Azt teszi amit diktál a „nagy hatalom”

Letagadja sajátjait, csakhogy többnek látsszon.

Lenézi azokat akik még egy kicsit emberségesek,

Akik éreznek, akik segítnek az elesetteken.

Mert nem érez már boldogságot vagy fájdalmat,

Mert nincs már benne elszánt, kitartó akarat.

Vakon, süketen és némán menetel, jó katona,

Szó nélkül elhiszi a megnyerő hazugságokat.

Fegyvert ragad és oda lő ahova mondják,

Nem számít mi vagy ki a „zsákmány”.

Egy szebb világért harcol, de ez csak ámítás,

már nincs élet, csak sok-sok robot hasonmás

Fallen Angel- Kilencedik rész- Hazaviszlek

Sziasztok!

Köszönöm a két komit igazán aranyosak vagytok nagyon-nagyon jól esett :) A nyolc komi még mindig áll. Itt a következő rész, elég sok a párbeszédes rész de ez egy ilyen rész lett, remélem nem baj :)

Kilencedik rész- Hazaviszlek

Légzésem lassult de halottam,hogy léptek, nagyon gyors léptek közelednek a fák sűrűjéből.

- Egy vámpír elől…

- És miért menekülsz előle? – nézett rám értetlenül de a következő pillanatban ő is felkapta a fejét és a fák felé nézett. Nem kellett sokat várni a következő pillanatban már elő is bukkant egy magas, izmos fekete hajú sápadt vérvörös szemű fekete ruhás férfi. Talán a harmincas évei végén járhatott mikor vámpírra változtatták, de persze rajta sem látszódtak az öregedés jelei. Bőre márványkemény volt, sima és nyilvánvalóan jéghideg. Sebezhetetlen én pedig itt voltam kiszolgáltatottan.

- A fenébe már de komolyan. Én akartam elkapni Őt, haver! – Szólalt meg mély zengő hangján.

- Szerintem igazán nehéz dolog lett volna, tudod ő egy vámpírvadász…

Erre a vámpír elkezdett nevetni. Hangja jéghidegen csengett én pedig komolyan kezdtem aggódni.

- Jól átverted őket madárkám! – Emelte rám rémisztő szemeit és bármennyire is féltem a következő pillanattól tekintetem az övéibe fúrtam.

- Mégis miről beszél Isabella? Hiszen magam tapasztaltam az erődet! Kis híján Jaspert is a földbe döngölted!

- De akkor rajta volt a lánca! Az a tetves nyaklánc mindig a nyakába lóg, és én mindig követem és mindig várom,hogy vegye le de hiába! Mindig hiába! Ha rajta van a lánc hozzá sem érhetek, még a vérétől is meghalnék! De most nincs RAJTA! – üvöltötte, ajakiból hihetetlen sebességgel záporoztak a szavak keményen kellett összpontosítanom, hogy oda tudjak figyelni arra, mit mond.

- De hiszen rajta van a nyaklánca – húzta oldalra a hajam, jéghideg ujja súrolta a nyakamat és éreztem, ahogy kihagy a szívem egy ütemet. Lehunytam a szemeimet és a nyakamhoz kaptam. Tényleg ott éreztem a hideg láncot, ami lehűtötte felforrt testemet és nyugalmat csempészet a lelkembe. Elmosolyodtam és ökölbe szorítottam a kezem. Kinyitottam a szemem és nekirohantam. Nagyon felbosszantott és minél hamarabb ki akartam deríteni ki ő és mit akar tőlem. Itt, most, azonnal. A tervem hatásos volt, még a megdöbbenés ereje hatott rá amiért a lánc megjegyzem nem tudom hogyan de újra a nyakamban volt. És ez volt a lényeg.  Mikor észbe kapott már a karjait a háta mögé szorítottam teljes erőmből, majd térdre kényszerítettem. Felüvöltött a fájdalomtól de ez érdekelt most a legkevésbé.

- Ki vagy te? – Üvöltöttem idegből és belerúgtam a hátába ahogy csak bírtam. Felnyögött de nem válaszolt. Próbált felállni de erősebb voltam. Úgy látszik barátunk már rég táplálkozott.

- A nevem Joachim de el elengedhetnél már!

- Tényleg elengedhetnéd, szerintem meg tudjátok beszélni normálisan is – szólt közbe Edward és odasétált és megpróbálta lefejtegetni a kezemet Joachim karjáról. Felsóhajtott majd felvont szemöldökkel rám nézett – Most komolyan? Megmentettem az életedet! Visszaadtam a láncodat Isabella!

- Micsoda?! Ember te normális vagy, ez a nőszemély a farkasok után a legnagyobb ellenséged! – Hüledezett Joachim.

- Bella kérlek – puhán ejtette ki a nevemet és a szemembe nézett, komolyan és kérlelően.

- De ha elmegy… - engedtem el mire a vámpír felegyenesedett és vetett rám egy lesújtó pillantást majd egy hálásat Edwardra.

- Miért ilyen színűek a szemeid, haver? – nyújtotta a kezét az aranyszemű felé mire az villantott egy féloldalas vigyort.

- A nevem Edward Cullen és ha mai nyelven szeretném megfogalmazni vegetáriánus, vagyok de ez egy hosszú sztori, a kérdés az,hogy miért akarod megölni ezt a lányt?

- Azért mert kihívásokat keresek, és már meguntam, hogy az embereket semmi harc nélkül meg lehet ölni, kéne egy kis pezsgés, kihívás valami új. Így úgy gondoltam bepróbálkozok egy angyallal! – Vakarta meg a fejét majd rám nézve folytatta- Hónapok óta követlek és tudom a kis titkodat a láncoddal kapcsolatban…

- Miért mi van a lánccal? – Nézett rám Edward mire elhúztam a számat és kerültem a tekintetét.

- Abban van az ereje, minden angyal kap egyet a tanítványától, amikor befejezte a tanulást, a medálon lévő kövek színei más és más fajta tulajdonságokat jelentenek, ami a legjobban jellemző az angyalra. Ha nincs rajta a lánc, vagy ha elpusztítják ugyanolyan halandó, mint bármelyik másik ember a földön! Mi az cica félsz rám nézni?! – Fordította fejemet maga felé. Amint a keze hozzáért az álamhoz kirázott a hideg és legszívesebben itt helyben megöltem volna.

- Ne érj hozzám, de mocskos vérszívó! – Kiáltottam rá.

- Különben? – Vonta fel a szemöldökét és megvillantotta mosolyát. Tényleg fontolóra vettem, hogy itt helyben letörlöm a képéről azt az undorító mosolyt.

- Különben kicsinállak te szemétláda! – Szorítottam össze az ajkaimat és úgy préseltem ki a szavakat a számból. Nagy erőfeszítésembe tellett, hogy ne verjem össze itt és most.

- Te most szépen velünk jössz, bemutatlak a családomnak te pedig – nézett rám Edward – jobb ha hazaviszlek miután Joachimet is hazavittem!

- Hazatudok én is menni! – Fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt.

- Nem, nem tudsz – szólt rám erényesen mire felemeltem a kezemet és hátat fordítottam nekik. Halottam ahogy elszaladnak. Egy kicsit megkönnyebbültem. Próbáltam lenyugodni és normalizálni a szívverésemet és a légzésemet. Nem igazán ment ami azt illeti. Próbáltam a hideg szélre és a csendre koncentrálni. Érdekes módón nem zavart a sötétség. Lehunytam a szemeimet és a fűbe feküdtem. Sajnos nem volt sok időm. Edward pár pillanat múlva már ott is volt mellettem.

- Élvezed a csendet harcos hercegnő? – Nyújtotta a kezét mire megfogtam azt és hálásan pillantottam rá.

- Hol találtad meg a láncomat? Megmentetted az életemet…

- Talán jobban kellene vigyáznod a holmijaidra harc közben – vigyorodott el féloldalasan és közben megindultunk a kocsim felé. Igaza volt. Most is igaza volt. Ez már két null neki. Nem igazság.

- Egyedül is haza tudok menni – álltam meg a kocsi mellett, nem igazán hiányzott még egy vámpír társasága a közelembe, épp elég volt nekem ennyi kaland mára.

- Szerintem meg nem! Nézz magadba Isabella, az ereidben kettőszáz húsz kilométer per órával száguldozik a véred, a szíved pedig elég erőtlennek tűník. Nem baj ha beismered,hogy ezt a csatát elvesztetted.

- Semmit nem vesztettem el, és csak akkor vallom be,ha te meg bevallod,hogy nem a lovagiasság támadt fel benned,hanem csak ki akarod próbálni a kocsimat!

Edward az ajkába harapott majd féloldalasan elmosolyodott végül félredöntötte a fejét és úgy bámulta megigézve a kocsimat.

- Lehet benne valami – nyalta meg a szája szélét és bepattant a vezető ülésre.

- Persze- csaptam össze a tenyerem – szolgáld csak ki magad!- Elindultam az anyósülés felé. Lépteimet lassúnak és nehéznek ítéltem nem igazán ment a mozgás. Nem értettem mi ez az egész ettől a Cullentől de nem is akartam megérteni. Csak otthon akartam lenni és végre valahára aludni!

- Ha nem igyekszel itt hagylak! – Dudált rám mikor már majdnem lenyomtam a kilincset. Ijedtemben ugrottam egyet aztán pedig egy fájdalmas nyögés kíséretében beültem mellé a kocsimba.

Fallen Angel- Nyolcadik rész - Menekülés

Sziasztok:)

Sajna nem volt meg a nyolc komment, de még mindig fent tartam a lehetőséget, szóval ha összejön a nyolc komi jön a dupla rész. De azért nagyon-nagyon hálás vagyok a három komiért is : moonlight22,zsunyola,lollyxxxx. Köszi nektek. Bocsi,hogy múlt hétvégén nem volt rész,de szalagavatóm volt :) De nem pofázok tovább itt a nyolcadik rész, jó szórakozást :D

Nyolcadik rész - Menekülés

Csak egy helyben álltam és vártam. Tudtam melyik oldalról fog támadni, így nem igazán okozott gondot,hogy mikor megiramodott arrébb léptem majd így pár perc „sasszézás” után megunva a dolgot elkiáltottam magam.

- Mutatsz is valamit, vagy táncolunk még egy kicsit?

- Mindennek meg kell adni a módját. Légy türelemmel kedves Bella… - vigyorodott el Edward.

- Ez már nem az a kor. És még mindig Isabella – vontam fel a szemöldököm és csalogató mosolyra húztam az ajkamat – vagy menjünk szépen a dolgok elé…

Tudtam,hogy gyorsan szalad, sőt hogy ő szalad a leggyorsabban a klánjába. De nem igazán érdekelt hiszen abban is nagyon biztos voltam,hogy én sokkal gyorsabb vagyok. Pár pillanat alatt értem az erdőbe. Számításba vettem az időjárási viszonyokat, és egy magas fára kapaszkodtam fel. Tudtam merről fúj a szél,és hogy nem hagytam szagot. Próbáltam halkan és egyenletesen lélegezni. Vadász voltam de nem ölre ment a játék. Füleltem. Halottam,hogy közelednek és hogy keresnek. Edward elől járt, nem igazán ment neki a nyomkeresés. Visszafojtottam a légzésem majd mikor odaért a fához, megvártam míg oda érnek a többiek.

- Jól játszi a kiscsaj annyi szent – veregette vállon Jasper Edwardot aki türelmesen figyelt. Elmosolyodtam, és ugrottam. Jól irányzott ugrás volt. Megszorítottam a nyakát halottam,hogy  felszisszen.

- Most pedig szépen letépem a fejed és vége a játéknak drága Ed – súgtam a fülébe és újam kéjesen végighúztam a mellkasán. Éreztem,hogy megborzong és azt is,hogy a többiek feszülten figyelnek. Elengedtem, majd elé sétáltam. Mosolygott. Felemelte a kezem, majd megcsókolta a kézfejem, közben végig a szemembe nézett.

- Akkor most, hogy befejeztük a játszadozást, kezdjünk bele az igazi futamba – dörzsölte össze a kezét Emett majd egy állatias üvöltéssel, iszonyatos erővel megiramodott felém. Épp, hogy csak el tudtam ugrani az útjából és tudtam,hogy egész hosszú délután fog előttem állni.

*

Kedves Naplóm

Elég nehézkesen megy az írás. … Meghúztam a karom ami azt illeti. Mikor Jasper volt soron ma egy pillanatra nem figyeltem és már reccs is volt. Persze szerencsémre nem tört el de így is elég otromba ez a fehér fásli a karomon. Bár hozzászokhattam volna már. Nem tudom miért, de úgy érzem ők tényleg nem olyanok, mint amilyen a többi vámpír. Bár Alice elég furcsán néz rám ahogy Edward is. Különleges ez a család- klán. Összefűzi őket egy láthatatlan kapocs. Az,hogy mások akarnak lenni és így tudnak ennyien egy helyen élni szinte már szeretetben. Vagy legalábbis egymás iránti tiszteletben és kitartásban. Talán sokkal erősebb ez a család mint hittem…

Az órára pillantottam. Negyed tizenegy. Ideje lenne aludni, már ha nem akarok holnap kómásan felébredni. Persze folyamatosan kómás a fejem, szóval egy kis alvás nem igazán segít rajta, esetleg egy kiló vakolat, de azt inkább a plázacicákra hagyom. Kikászálódtam az ágyból,hogy leszaladjak egy pohár vízért még gyorsan. Bár a gyorsaság rám jelenleg egyáltalán nem volt igaz. Nem volt kedvem villanyokat kapcsolgatni így a sötétben bóklásztam. Leemeltem egy poharat a polcról megtöltöttem vízzel és megittam. Csak az óra ketyegése hallatszott és apám egyenletes horkolása. Elmosolyodtam. Úgy tűnik nem csak nekem volt nehéz napom. Felsóhajtottam majd elindultam eltenni magam holnapra a szobám felé. Már a lépcsőnél jártam amikor észrevettem,hogy fény szűrődik be a nappaliból. Visszafordultam,hogy elhúzzam a sötétítőt csakhogy az ablak is nyitva volt. Megpróbáltam bezárni, de bármilyen erővel is próbáltam nem ment. Ez nem lehet igaz. Hiszen könnyű kézzel leterítek egy vámpírt,most mégis mi történt? A nyakamhoz kaptam a nyakláncomért, ha az nincs rajtam végem van. Abban van minden erőm. Nem találtam a láncot. A láncot amin egy kinyithatós ovális ezüst medál fügött, a lánc és a medál kapcsolódásánál egy kék apró kör alakú kristály volt. Akkor kaptam amikor angyal lettem. Minden angyal megkapja a sajátját amikor vége a tanításának. A medálon lévő kristályok adják az erőnket. Azt,hogy ki milyen színű kristályt kap a tanulása alatt kiismert jellem adja. Az enyém kék. A tiszta szív, hűség, elkötelezettség és kitartás jele. Most pedig nem volt meg. Nélküle egyszerű ember voltam. Soha nem vettem le, még akkor sem ha tusolok. De azért felszaladtam a lépcsőn lóhalálában és a fürdőbe rohantam. Sehol sem találtam a láncomat, végigpásztáztam a fürdőt és a szobámat, mindent felforgattam alig pár perc alatt. Lassan lemásztam a lépcsőn. A láncom csak olyan ember vihette el aki tudta,hogy miért van nálam aki tudta,hogy nélküle ugyanolyan halandó vagyok mint bárki más. Megpróbáltam újból bezárni az ablakot. Nem sikerült, valami kintről tartotta vissza. Bármi is az rám vár, így felesleges tovább halogatnom a dolgot. Kinyitottam az ajtót de előtte magamra kaptam a kabátomat, majd kisétáltam. Az ablakra néztem. Odarohantam és megpróbáltam becsukni. Persze így se ment.

- A francba már! – szitkozódtam halkan miközben egyre dühösebb lettem. Oké Isabella máskor is kerültünk már ilyen helyzetbe megoldjuk…az isten szerelmére soha nem kerültél még ilyen helyzetbe. Hirtelen erősebben kezdett fújni a szél az ajtó pedig becsapódott én pedig ijedten pislantottam körbe. Apa még mindig aludt, nem szabad felkeltenem ha felkeltem talán ő is meghal ha nekem most meg kén halnom. Körbenéztem a sötétségben de nem láttam semmit. Miért is hagytam el a láncomat? … Halk léptek közeledtét hallottam az erdő felől, a szívem a torkomban dobogott a vér iszonyatos gyorsasággal száguldott az ereimben, alig bírtam nyelni és éreztem,hogy remeg a kezem. A kabátom zsebébe nyúltam és egy kicsit megkönnyebbülve éreztem,hogy a kezem hideg fémbe ütközik. Kiemeltem a kocsim kulcsát a zsebemből majd az autóhoz rohantam. Remegő kézzel nyitottam ki és ültem be. Tudtam, hogy ha vámpír ez igazán nem véd meg semmitől. De azért mégis beszálltam és indítottam és csak remélni tudtam,hogy apa volt olyan fáradt és nem ébredt fel a motor hangjára. Eszeveszett tempóban kezdtem száguldani nem érdekelt merre, csak menni előre és előre. Útközben próbáltam hívni Max-et de nem vette fel. Nyílván csak alszik, igen neki nem eshetett semmi baja, azt megéreztem volna…de mégis hogy amikor nincs rajtam a láncom. Lelassítottam. Le kell nyugodnom. Végül Forks határánál álltam meg. Félreálltam az autóval. Pár percig nem történt semmi aztán feltűnt két hatalmas fényszóró majd egy lassuló autó is kirajzolódott. Nem vártam sokáig. Kipattantam a kocsiból és azt hiszem a legrosszabbat tettem amit csak ilyenkor vagy bármilyen pánik helyzetben tenni lehet. Rohanni kezdtem az erdő felé, majd a fák között a teljes sötétségbe. Nem láttam merre megyek és tudtam,ha egy vámpír követ esélyem sincs csak még horrisztikusabb helyszínt választok ki magamnak a halálomhoz de legalább más nem sérül meg, hiszen itt senki sem hallhatja,hogy bajban vagyok. Nem érdekelt,hogy nem tudom merre megyek, se az, hogy fáztam és fájt a lábam.

Csak szaladtam rendületlenül előre, míg végül hirtelen beleütköztem valami keménybe. Jéghideg volt, márványszerű és semmihez sem foghatóan csábítóan édes illata. Lehunytam a szemem. Tudtam mi az. Éreztem jéghideg leheletét. Homloka az enyémhez ért és összeszorított ajkakkal suttogtam magamban az imáimat. Istenem csak most segíts meg…

- Ki elől menekülsz? – Tudakolta csendesen egy ismerős hang. Kinyitottam a szemem és lassan belenéztem Edward Cullen arany szemeibe.

Fallen Angel- Hetedik rész- Látogatók

Sziasztok

Köszönöm a komikat: zsunyola,moonlight22,Kira és lollyxxxx :) Nagyon örülök,hogy tetszik el se tudjátok hinni mekkora öröm ez számomra. :D Úgyhogy elő is jövök egy ajánlattal :D Ha kapok nyolc komit. Akkor következőnek egy dupla rész jön valamint részelőzetesek :)

Hetedik rész- Látogatók

Túl kemény voltam. Minden dühömet tanítványomon akartam kitölteni és nem tudtam leállni. Súlyos hiba volt részemről. Nem tudom miért csináltam, nem tudsz harcolni ha a haragod irányít. Gondolkodnod kell, az ellenfeled elé kell látnod. Ez pedig csak egy edzés volt én mégis úgy viselkedem,mintha legnagyobb ellenségemmel harcolnék. Le kell nyugodnom…

- Gyorsabban – üvöltöttem Maxre amikor újra a földre terült az ütésemtől. Eleredt az orra vére már, a ruhája tiszta kosz volt és biztos voltam benne,hogy lesz rajta egy két kék zöld folt az ütések és esések nyomán. – Ha velem nem bírsz hogy fogsz egy vérszomjas vámpírral?!

- Az már nem a te bajod lesz!

- Súlyos tévedés, mivel legalább öt évig még elkel viselnünk egymás társaságát így mindig veled leszek ha el kell menned egy-egy vérszívó után. Viszont neked nem kell velem jönnöd!

- Tudod,sok mindent elmondhatok rólad, már amit eddig megismertem belőled, de nem az-az ember vagy aki ne tartaná be az ígéreteit, ha a szavát adta! – Nézett rám komolyan és kezdtem úgy érezni magam,hogy túl jól ismer. Ideje színészkedni. Inkább mint igazat adni neki. Majd ha fagy. Bár ez elég merész kijelentés a helyi időjárást ismerve.

- Akkor talán ideje megváltoznom –húztam ki magam – visszavonok minden neked tett ígéretemet és ha így folytatod magadra maradsz!

- Mintha nem lennék meg egyedül – Válaszolta flegmán, magabiztosan. Akkora gyerekesség ez az egész amit csinálunk,hogy már saját magamon is kacagnom kellett. Sajnos nem sikerült magamban tartanom így csak még jobban feldühítettem,hiszen azt hihette,hogy Őt nevettem ki. Nem is lenne elvetendő a dolog…

- Akkor menj el- üvöltött rám én pedig a meglepettségtől hátra hőköltem. Nem azon lepődtem meg amit mondott, hanem ahogy mondta. A hangerőtől. Nem voltam hozzászokva Maxtől az ilyesfajta kiborulásokhoz. Mindig voltak civakodásaink, de nem ekkorák és nem úgy,hogy azt sem tudom mi a baja.

- Addig nem még meg nem mondod mi a problémád! Mert ennek így semmi értelme –azzal leültem majd hanyatt feküdtem a fűbe, élvezve azt a kevés napsugarat ami most előbukkant egy nagy szürke felhő mögül. Jól esett a meleg, átjárta a bőröm minden egyes négyzetcentiméterét.

- Majd később üljünk a tábortűz köré, most társaságot kapunk – nézett a fák irányába. Egy kicsit megemeltem a fejem, de túl kényelmesen feküdtem, és túlságosan élveztem a meleget ahhoz,hogy komolyabb figyelmet szenteljek a dolognak.

- Megzavarhatjuk a pikniket? – Feküdt le mellém egy nagydarab izmos feketehajú férfi. Emett. Bőre szikrázott a napsütésben, mintha megannyi apró gyémántból lenne kirakva.

- Hát persze – bólintottam és újból lehunytam a szemem – mondanám,hogy van pár falat szendvicsem a számodra kiskosaramban, de tudom,hogy nem találnál fogadra való dolgot.

- Minek ahhoz kosár itt vagytok ti nekem- húzta végig ujját a karomon. Rossz döntés volt. A nyakánál fogva felrántottam a földről és elhajítottam a fák irányába. Láttam az arcán a meglepettséget majd egy pillanat múlva a fák között kötött ki nem egyet magával rántva gyökerestől.

- Ez szép volt- füttyentett elismerően Max majd elnevette magát, ekkor jelent meg a többi Cullen a mező másik oldaláról.

- A felderítőtők épp favágósat játszik, ti is csatlakoztok? Vagy inkább a gyomokat szedetnétek ki?

- Békével jöttünk – állt meg előttem Carlisle és felemelte mind a két kezét. A többiek arcára néztem. A két srácot és a manószerű lányt mulatta Emett dühös arckifejezése, amikor visszaért mellém és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. Ennek a szőke vámpírnak miért kell folyton ennyire szertartásosan beszélnie? Békével jöttünk. Pff.

- Te lepaktáltál velük? – Ért oda mellém Max és kérdőn nézett rám. Bólintottam és egyenesen Carlisle szemébe néztem.

- Beszélgettünk egy kicsit…

- Hála Abrahamnak – szólalt meg Esme és kedvesen rám nézett. Nem úgy tűnt mintha haragudna a múltkori miatt.

- Valahogy sejtettem,hogy ő is benne van a dologban – mosolyodott el Max –akkor most világi jó barátok leszünk?

- Hát persze a végén még tényleg elmegyünk együtt piknikezni –válaszolt Emett gúnyosan a mondat végére elvékonyította a hangját.

- Azt hittem a szőke vámpírral nyomulsz – böktem a fejemmel Rosalie-ra – de nem is sejtettem,hogy a saját nemedhez vonzódsz!

Max és a többiek, Rosaliet kivéve hatalmas nevetésbe törtek ki. Elég bizarr volt egyszerre ennyi vámpírral nevetni. Egyből abba is hagytam.

- Mi a gond? -  Néztem Carlisle-ra mivel elég aggodalmasan nézett rám. Nem szólt semmit csak átnyújtott egy újságpapírt.

- Állattámadás– olvastam fel hangosan a szalagcímet és felsóhajtottam. Undorodtam ettől a tereléstől. A vicc az,hogy néhányan a törvény emberei közül direkt falaztak a vámpíroknak. Mert megfenyegették őket. Max kitépte a kezemből a papírt és elfordulva olvasta tovább a cikket.

- A közelben járnak és tudják,hogy itt vagyunk. Nem olyanok mint mi…

- Tudom milyenek az igazi vámpírok kösz. – Vágtam közbe,nem hiányzott a felvilágosítás vagy a kioktatás.

- Mi is igazi vámpírok vagyunk – vetette ellen Jasper –attól,hogy nem ember vérrel táplálkozunk még ugyanolyan veszélyesek vagyunk.

- Hát persze – legyintettem, ez nyilván igaz, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé.

- Portland – fordult meg Max és a szemembe nézett – napokon belül itt lesznek.

- Honnan gondolják, hogy tényleg jönnek? –néztem Carlisle-ra.

- Mert különleges képességek birtokába vagyunk – szólalt meg Alice és a szemébe néztem. Komolyan mondom ha nem tudnám,hogy vámpírok,mivel mindannyian annyira tökéletesek és egyszínű a szemük azt hinném testvérek.

Lehunytam a szemem és erősen koncentráltam. Különleges képesség? Elvileg meg kellett volna éreznem már először. De miért csak most sikerült?

- A vízióid változhatnak, egy –egy külső hatás miatt. Épp olyan megbízhatatlan mint a világon bármi más. Erre alapozzunk hát?- Kérdeztem meg pár perc csend után. Alice elvigyorodott a többiek pedig elképedtek azon,hogy tudom miféle különleges képességről beszél. Ez a család igazán különleges és tehetséges volt, a maga módján.

- Mész vagy menjek? – Nézett rám Max.

- Elé akartok kerülni?

- Nem egyedül vannak – fogtam meg újra az újságot és oldalra döntöttem a fejem – legalább hárman. De felesleges tesztelnetek, hiszen úgyis tudtátok. Minden áron külön akarsz menni? – Néztem Maxra aki elszántnak tűnt és tudtam,hogy ezt már eldöntötte, és úgyis lesz pár jó indoka a dologra.

- Kicsit furcsa lenne,ha napokra eltűnnél apád elől nem gondolod?

- Előfordult már – rántottam meg a vállamat.

- Anyád nem volt rendőr. Engem senki nem fog hiányolni. Beszélek a tanáccsal és jövök amint tudok.

- Muszáj ennyire szabálykövetőnek lenned? – Vontam fel a szemöldököm. Ő elmosolyodott majd megölelt.

- Vigyázz magadra –súgta a fülembe majd a többieknek bólintott és elsietett.

- Nos akkor – vontam fel a szemöldököm – ki fejezi be velem az edzést?

Emett elvigyorodott, ahogy Jasper is. Kihívóan néztek rám.

-  Nem tudod, mire vállalkozol –szólalt meg hirtelen Edward, akitől nagyon zavart,hogy végig bámult. Nem mertem a szemébe nézni,pedig valami folyamatosan oda vonzotta a tekintetemet. Tudtam,hogy ő akar majd először megmérkőzni velem. Elmosolyodtam. Hát legyen, úgyis rég szórakoztam már. Igazán kijárt már egy kiadós verés ezeknek az önző mesterkélt majmoknak.

Fallen Angel- Hatodik rész- Egy rész belőlem

Szép jó estét :)

Dobpergést. Csodaszám. Hét közben egy rész :D Köszönöm a komikat moonlight22 és lollyxxxx :) Remélem ez is tetszeni fog :)

Hatodik rész- Egy rész belőlem

Alig bírtam kivárni a csengőt. Az óra unalmas volt és monoton, semmi olyat nem nyújtott ami érdekelt volna, vagy úgy gondoltam,hogy hasznát vehetném az életben. De hát az iskola már csak ilyen. Teletömik egy csomó használhatatlan dologgal a gyerek fejét, holott tudják,hogy a felét nem fogják használni az életben. A következő órám matek volt. Remek még egy csoda amit nagyon utálok. A folyosón többen is nekem jöttek, már a tűrőképességem határán voltam. Már épp rá akartam ordítani egy csajra aki kis híján kiverte a könyveimet a kezemből amikor megcsörrent a telefonom.

- Forksban vagyok. Ha becsengettek gyere ki, beszélnünk kell. Abraham. – Olvastam el az SMS-t és felsóhajtottam. Ez egy olyan találka lesz amit nem igazán vártam, de tudtam,hogy idővel be fog következni. Abraham a múltam egy részem. Vámpír. Nekem kellett volna megölnöm de nem tettem. Hogy miért? Mert nem tudtam. Túl emberi volt. Kontaklencsét hordott és mindent megtett azért,hogy normális „ember” legyen. Utálta azt ami és más akart lenni. Persze ez lehetetlenség. De elesett volt és én megsajnáltam, Ő pedig könyörgött. Így elengedtem. A többieknek azt mondtam halott. Nem ez volt az egyetlen hazugságom. Mindennek már lassan már két éve. Azóta nem beszéltünk, de tudtam, nagyon jól tudtam,hogy látom még.  A zsebembe süllyesztettem a telefonomat majd eltettem a szekrényembe a könyveimet. Csengettek.

- Nem mész órára? – Jött oda mellém Max. Egek ez az ember úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Mintha kiesett volna neki az a rész amikor játssza a durcás ötévest. Nem akarom elhinni. Ez most komoly?

- Van egy kis dolgom – válaszoltam kurtán, semmi kedvem nem volt tartalmasabb beszélgetésbe keveredni.

- Vámpír ügyben? Csak azért kérdem mert akkor szoktál ilyen semmi válaszokat adni!

- Most azért adtam ilyen semmi választ mert egy idióta vagy Max – erőltettem egy erős utálatos műmosolyt az arcomra – és ha gondolod délután szétverem a fejedet, majd megtagadom a tanításodat menj oda és akihez akarsz mert nekem elegem van a két éves szintedből – csaptam be az ajtót majd elindultam az ajtó felé az sem érdekelt ,hogy velem szemben jön a Cullen klán iskolás színjátszó köre.

- Rendben Isabella – kiáltotta utánam Max és hallottam, hogy remeg a hangja – akkor délután!

- Már alig várom, na pá! – Vágtattam ki az ajtón hátra sem nézve. Már megint szemerkélt az eső. Miért nem lehet egyszer az életben egy kis jó idő? Megálltam a lépcsők tetején és szétnéztem. Tekintettemmel egy magas, nyurga , sápadt barna szemű férfit kerestem. Nem kellett sokáig. Abraham Welson egyenesen a 16. századból idepottyant vámpír a parkolón keresztül sétált felém. Tekintet elszánt volt. Nagy levegőt vettem és én is elindultam felé. Kíváncsi voltam mi fog kisülni ebből az egészből. Mert jó nem, az biztos.

*

- Gondolom vártad mikor jelentkezek – nézett rám arany szempáraival Abraham miközben én a teámat kevergettem amit rendteltem magamnak egy kis eldugott kávézóban.

- Gondolom tudod,hogy tudom miért vagy itt – néztem fel újból a szemeibe. Ugyanolyanok, mint Cullenéknek.

- Sejtettem – mosolyodott el és úgy festett, mint egy görög isten. Ez a hasonlat még tőlem is sok. A sátáni vigyor sokkal helyén valóbb lett volna egy magamfajta angyaltól.

- Lemerném fogadni, hogy van közöd a Cullen klánhoz. Már csak a szemed színéből is – vontam fel a szemöldököm és ittam egy kortyot a teából. Forró volt, végigperzselte a torkom, mire kirázott a hideg majd megéreztem a kellemes eper ízt. Pont ez hiányzott nekem, kezdtem végre ellazulni.

Bólintott.

- Erre jártam egy üzlet miatt és ha már itt voltam meglátogattam Carlisle-t és kedves családját. Elmesélte,hogy mi történt és hogy miféle misztikus lények garázdálkodnak itt rajtuk kívül – rám mosolygott majd folytatta- tudtam,hogy csak te lehetsz az a veszett nőszemély aki így elintéz egy vámpírt, és azt is tudtam,hogy édesapád a városban lakik. Így eljöttem hozzád,hogy elmondjam tévedsz velük kapcsolatban. Ők nem olyanok mint a vérszomjas vámpírok. Állatvért esznek, és próbálnak a társadalom hasznos tagjai lenni. Carlisle orvos, soha nem ivott ember vért. A gyerekeit mind Ő vagy a családtagjai teremtette. A világ legőszintébb és legtisztább szívű embere. De fél. Félti a családját tőled. Azt tervezi elmennek. Ő mutatta meg nekem ezt az életet, neki köszönhetem,hogy kibékültem magammal. És ezért jöttem most. Arra kérlek,hogy hagyd őket békén – nézett mélyen a szemembe. Nem hatott meg. Már a napot is bánom amikor meghagytam ennek a mocskos görénynek az életét.

- Csak azért mert a barátodról van szó nem fogom minden egyes vérszívó életét meghagyni. Ha azt a parancsot kapom,hogy öljem meg őket, akkor megteszem. És ha még egyszer ide mered dugni a képedet, főleg hasonló dumával – vettem lejjebb a hangerőt szinte már suttogtam – akkor téged is megöllek Abraham.

- Most se tart vissza semmi. Mond miért csinálod? Miért hiszed,hogy jobb ember vagy mint mi? Hiszen te is ölsz!

- Csupán vámpírokat, akik már rég halottak. Helyre teszem azt aminek már rég nem a Földön kéne lenni.

- Azt hittem az angyalok kedvesek…így már nem is igazán várok a mennyországba – mélázott el de már nem figyeltem rá. Nevetséges volt ez az egész helyzet. Abszurd.

- Hidd el nem is fogsz odakerülni – álltam fel az asztaltól – köszönöm a bájos csevejt igazán jó volt téged újra látni – hangom cinikusnak hangzott és ezt Ő is érezte. Felállt majd a kezét nyújtotta. Nem fogtam meg, hátraarcot vágtam és kisétáltam a vendéglőből. Kocsiba pattantam majd elhajtottam. Még csak pár napja vagyok Forksban de már is borzalmasan érzem magam, sőt úgy érzem magam mint akinek súlyos D-vitamin hiánya van. Elnevettem magam. Meg sem álltam a kórházig. Szöget ütött a fejemben valami amit Abraham mondott.

*

A váróterem zsúfolva volt emberekkel, meleg volt és minden tiszta fehér. Egy cseppet sem volt megnyugtató a helyszín. Egy kedves nővér mihelyt meghallotta a nevem egyből egy vizsgálóba vezetett. Kedvesen  közölte, hogy Dr. Cullen fog megvizsgálni épp úgy ahogy szerettem volna. Nem kellett sokat várnom ami nagyon jó hiszen nem épp az a türelmes fajta vagyok.

- Jó napot mi a panasza – jött be a szőke vámpír kezében papírok amikre épp jegyzetelt majd rám nézett és ha lehet azt mondani elsápadt.

- Gondolom nem kell bemutatkoznom Dr. Cullen – tettem keresztbe a lábam – tudom,hogy munka közben zavarom, de rám szánna pár percet a drága idejéből?

- Hát persze – mondta készségesen és leült egy velem szembeni székbe – nos, mi járatban?

- Képzelje épp most találkoztam Abraham Welsonnal. Úgy halottam közös barátunk, csupa jó dolgokat mesélt önről és a kedves családjáról.

- Mondtam neki,hogy ne keressen meg…nem akartam kellemetlenséget okozni. Ne haragudj.

Legyintettem. A szemibe néztem. Amelyek arany színűek voltak. Elmosolyodtam és úgy folytattam.

- Nem akarom megölni magát vagy a klánja bármelyik tagját. Ha meg kellett volna már rég megtettem volna. Öt éve vámpírok nyomában vagyok, akkor tudtam meg,hogy én nem olyan vagyok,mint a többi ember. Egy angyal vagyok akinek az a dolga,hogy helyre billentse a természet rendjét idelent. Amikor tizenöt éves voltam megölték a barátomat. Medvetámadás. Ugye mindketten tudjuk,hogy miféle medve volt az. Megszállottan keresem a gyilkosát és ha utamba akad én magam akarom megölni. Idén édesapámhoz költöztem ide mert édesanyám idén sokat fog utazni. Max a tanítványom.  Aki ugyanolyan mint én. Az ő szüleit is „medvék” ölték meg. Addig nem érdekelnek, amíg minden ember sértetlen marad. Mihelyt megharapnak egyet is megölöm magukat és tudja,hogy képes vagyok rá. Amint halottam próbálnak beilleszkedni, állatvért isznak. Vegetáriánusok,hogy úgy mondjam. Rendben. Amíg így is marad rendben van. Azért jöttem,hogy ezt tisztázzuk és hogy elmondjam sajnálom,hogy elraboltam a feleségét, talán jobban meg kéne nevelni a gyerekeit – fejeztem be végül. Pár percig csend volt, aztán halványan elmosolyodott és bólintott.

- Rendben –mondta – örülök,hogy bizalmat szavaztál nekem és a családomnak. Megígérhetem,hogy nem fogsz bennünk csalódni.

- Remélem – vettem fel az iskola táskámat és magára hagyva az orvost kisétáltam a kórházból. Kint még mindig esett. Összébb húztam magamon a cipzárt és elindultam a kocsim felé. Nem igazán érdekelt,hogy tiszta víz leszek. Vagy az,hogy lebetegedhetek. Jól esett a hideg eső. Megnyugtatott és szó mi szó ezután a nap után, szükségem is volt rá. Tekintetben arra,hogy még mindig nincs vége. Fájdalmasan felnyögtem és Maxre gondoltam. Mi lesz még itt…

Fallen Angel- Ötödik rész- Ma nem érdekel

Sziasztok!

Köszönöm a komikat Kira és zsunyola. Remélem ez a rész is tetszeni fog :)

Ötödik rész- Ma nem érdekel

- Hatásos volt – szólalt meg cinikusan Max mikor beindítottam a kocsit és elhajtottam a ház elől. Ráemeltem a tekintetemet és felvontam a szemöldököm.

- Nem elég,hogy megmentettelek?

- Ura voltam a helyzetnek – fonta össze karját a mellkasa előtt. Elnevettem magam, ez nem lehet igaz. Igazság szerintem nem is Ő lenne, és nem is tudom megszámolni már hányszor mondta ezt nekem amikor kimentettem egy-egy szoros helyzetből.

- Jól vagy? – néztem a homlokán éktelenkedő sebre, mire bólintott. Jellemző. Ez a srác csendben szenvedő típus. Alaposabban szemügyre vettem a sebét és tényleg nem volt vészes, csak hát a fej környéki sebek nagyon tudnak vérezni.

- Megtennéd, hogy az útra koncentrálsz?  Nem tudnál odafigyelni?! Nem akarok meghalni – üvöltözött velem és tényleg nem tudtam mi a baja, így úgy döntöttem nem is akarom megtudni. Hazavittem, majd szó nélkül megvártam, míg kiszállt az autómból és köszönés nélkül elhajtottam. Nem érdekelt már semmi. Fáradt vagyok, és egyáltalán nem érdekel senki hisztije egy ilyen nap után. Az órára néztem ami kéken pislákolt az érintőképernyős kijelzőn. Már elmúlt tíz, apám már biztos otthon van. Csak remélni mertem,hogy már alszik és nem tűnt fel neki,hogy nem vagyok otthon. Bár ez túl bizarr lenne. Elvégre egy rendőr mindenről tud, bár ha azt nézem,hogy senki se vette észre,hogy természetfeletti szépséggel megáldott emberek laknak ebben a városban, akiknek olyan hideg a bőrük mint egy jégláda, nos akkor úgy vélem a rend kedves őrei nem igazán urai a helyzetnek.

- Már el akartam indulni,hogy megkeresselek! – fonta keresztbe a karját a mellkasa előtt és dühösen nézett rám. Szóval tévedtem, apa kint vált a ház előtt épp kocsi kulcsa után kutatott a zsebében, amikor kiszálltam a kocsiból.

- Bocs, volt egy kis dolgom a könyvtárban – könyvtárban, na persze és a vámpírrészlegnél kutattam, tudtad, hogy tele van velük a város? Szám szerint hét, ismétlem, hét darab élőhalott mászkál a városodban kedves rendőrfőnök úr. Persze mindez magamban zajlott le kimondani már nem mertem. Amiről apa nem tud az nem fáj neki.  – Viszont még meg is kéne tanulnom, úgyhogy ha nem baj bemegyek…- azzal választ sem várva  elsiettem mellette. Éreztem a hátamon a gyanakvó tekintetét de már nem tudott érdekelni. Egy dolog vonzott méghozzá az eper illatú samponom és a meleg puha ágyam.

*

Kedves Naplóm,

Apa már elment, én pedig forró kávémat kortyolgatva írok most neked, ami nem igazán jó ötlet mert sikerült leégetnem a torkom a tűzforró itallal. Reggelente mindig túl kómás vagyok, addig még meg nem kapom a napi kávé adagomat. Azután már jöhet bármi megbirkózók vele. Vagy legalábbis megpróbálok talpon maradni. A tegnapi nap után nem tudom mire számítsak a kedves vérszívókkal kapcsolatban. Sok jóra gondolom nem. Ennek az egésznek semmi értelme. Miért akar valaki ilyen életet? Több száz esetleg ezer évig? Ez nem normális dolog. Hiszen lelketlen szörnyetegek, de ezek… nem is tudom, mit írjak velük kapcsolatban. Úgy tűnik, mintha szeretnék egymást. De érezhetnek –e valami mást is a vámpírok a tomboló tüzes éhségen, a csillapíthatatlan szomjúságon kívül? … Nos, ez még feltételezésnek is rossz gondolat. Ha hazaérek le is fogom húzni, vagy talán jobb lenne,ha kitépném a lapot. Igen ez lesz a legjobb megoldás.

Dudáltak. Kipillantottam az ablakon Max a kocsijában várt rám. Kitéptem ezt a lapot majd behajítottam a naplót a táskámban, felkaptam a kabátomat, ami sajnos most már elengedhetetlen kiegészítőm lesz.

- Még mindig duzzogsz? Vagy ma már hozzád lehet szólni? – Csatoltam be a biztonsági övemet, majd ránéztem. Nem válaszolt csak elhúzta a száját és indított. Egész úton nem szólt hozzám és én sem hozzá. Nem igazán akartam felidegesíteni magam korán reggel. Főleg nem Max miatt volt jobb dolgom is mára, mint őt tutujgatni és azt kérdezgetni, hogy mégis mi a baja velem. Gyorsan hajtott a táj ismét összemosódott előttem, elhatároztam, hogy egyszer fogok tenni egy szép lassú utat és megcsodálom ezt a csupa zöld természeti remekművet. Majd egyszer…

- Délután edzés – vettetem oda foghegyről majd miután leparkolt a „helyünkre” szó nélkül kiszálltam az autóból és befelé vettem az irányt. Halottam, hogy loholt utánam én pedig direkt begyorsítottam. Még véletlenül sem akartam megállni és bevárni, hogy végigalgassam a magyarázkodását. Erre végkép nincs türelmem. Se ma se holnap.  Igazából egy időpont se lenne alkalmas. Felsóhajtottam majd a lányvécébe mentem. A mosdó üres volt, szerencsémre. Igazán nem lett volna kedvem bámuló tekintetekre, jé nézd ott az  új lány. Na ne. Sok értelemben voltam „különleges” de nem voltam azért annyira érdekes,hogy közszereplő legyek egy gimibe, ráadásul egy ilyen kis lélekszámú városban. A tükörbe néztem. Barna hajam össze vissza állt, így gyorsan összefogtam majd fáradt szemeimre meredtem. Már nem csillogtak olyan elszántan, már hiányzott valami belőlük ami régen még izzott benne. Ma már még parázs sincs. Túl sok vámpírt öltem meg és még mindig nem találtam meg azt a gyilkost akit kerestem. Kezdtem belefáradni. Saját életet akartam nem pedig olyat amit előírnak nekem odafentről. Nem akartam úgy élni,hogy talán holnap meghalok. Én nem akarok a mának élni. Mert akik azt teszik ők félnek. Én akarok tervezni, azt akarom hogy egy szép napon egy karosszékben gyerekek legyenek körülöttem míg én mesét mondok nekik. Én nem féltem a holnaptól és attól sem,hogy megbánom a tegnapot. De most még a mának élek. Ezért gyáva vagyok. Talán mindig azt leszek amíg meg nem találom azt akit keresek. Kutatni egy életen át. Talán butaság lehet, de egyenlőre ez az egyetlen életcélom. Az emberek pedig nem értik meg. Mert az embereket nem érdekli,hogy mit miért teszel csak az,hogy mit tettél. De engem meg az emberek nem érdekelnek. Azt hiszem ez az egyetlen lehetőség arra,hogy túléljem ezt az ostoba atomjaira hulló eszeveszett cirkuszt amit köznyelven társadalomnak neveznek.

*

- Nem hittem,hogy lesz közös óránk – mosolygott rám Edward amikor beértem a biológia terembe.

- Azt hitted csak miattad átpakolom az óráimat? Majd inkább te – ültem le mellé, mivel természetesen mert hát miért is ne, ott volt az egyetlen szabad hely.

- Valakinek nem indult jól a reggel, talán volt egy kis összezördülésed a kedves Maxel?

- Ha nem fogod be a pofád veled is lesz egy kis összezördülésem, csak épp a te csontjaid fognak összezördülni, esetleg leesni a fejed majd meggyulladni a tested… - válaszoltam unottan nem igazán érdekelt ő se ma. Valahogy ez egy ilyen nap lesz úgy látom.

- Hm érdekes elgondolás…nem is tudtam,hogy a fejek csak így le tudnak esni maguktól…

- Rásegítek nyugodj meg – húztam el a számat és inkább úgy döntöttem,hogy nem maradok bent az órán. Akad jobb dolgom is, felálltam és elindultam az ajtó felé. Vesztemre már késő volt. Felsóhajtottam és hátraarcot vágtam amikor a tanár belépett az ajtón.